POMO

Elmúlt a Seagal-hősök kora, a családjukat most karakterszínészek által alakított öltönyös menedzserek bosszulják meg. James Wan tudja, hogyan kell dolgozni a színészekkel, rendezői érzéke van a dinamizmushoz, a rockosan kemény, őrjöngő hangulathoz, és időnként ügyesen játszik a látványosan hosszú felvételekkel (parkoló). Ezért kár, hogy vizuálisan lenyűgöző munkáját időnként buta és logikátlan pillanatok "szokványos" szintre süllyesztik. Ezeket az iparkodó pszichológiai-érzelmi pillanatok (bensőséges beszélgetések a feleségével, a fiával) sem simítják el. Az eredmény "csak" szórakoztató és érdekes, és kíváncsivá teszi a nézőt, hogy a rendező legközelebb merre fog elindulni. Mert többre is képes, csak nehezebb neki a rendezői hozzáállását a forgatókönyvvel összhangba hozni, ami annyira jól sikerült neki a Fűrész című filmben.

Szórakoztató, gyors és nem unalmas. De a "történelmi film sztárszínészekkel" jelző hamis. Ez inkább egy újabb "modern" történelmi bohózat (Elizabeth: Az aranykor), amely eseményről eseményre ugrál, hogy felgyorsítsa a tempót, és a történetre és a karakterekre csak másodlagosan koncentrál. Ármányt, szerelmet, árulást és manipulációt Justin Chadwick inkább a Kegyetlen játékok című film formájában tálalja, mint egy komoly történelmi dráma formájában. A másik Boleyn lány film komolynak hat, de igazán hatásos csak abban a néhány pillanatban, amikor Ana Torrent (Katalin királynő) áll a kamera előtt.

Ami jól működne egy Rodríguez-féle Grindhouse vígjátéki splatter filmben, azt itt halálosan komoly horrorként tálalják nekünk. Ed Wood filmjei attól "nagyszerűek", ahogyan vannak leforgatva és ami történik bennük - a filmalkotó antitalentuma végtelen naivitással párosul, annyira, hogy az már hipnotizáló. A helyőrség egy rendesen leforgatott, helyenként még izgalmas B-kategóriás film, ugyanakkor a gyerekesség és a naivitás megtestesítője. Ez pedig egy görcsös kombináció, amiben az a legijesztőbb, hogy egyes nézők komolyan is veszik.

Egy tempós hi-tech thriller, de semmi különöset nem hoz, és csak Shia LaBeouf részvétele és a " Steven Spielberg executive producer" címke teszi vonzóvá. Az ugyanebben a műfajban tevékenykedő Tony Scottnak saját rendezői stílusa van, hi-tech thrillerjei egyediek, audiovizuálisan kreatívak. D. J. Caruso inkább rutinos, aki nem ront el semmit, de nem is szentesít semmit. És ez nekem egy kétórás akciófilmben, sűrűbb karakterpszichológia nélkül nem elég.

Fantasztikus élmény! Látványosan felvett és szerkesztett koncertfelvétel, gazdag színes fényfallal, 3D grafikai betétekkel kiegészítve, támogatva Bono szövegét és a zene karakterét. Fantasztikus dolog, ami annyira közel hoz az együtteshez, hogy a végső benyomás 10x erősebb, mint koncerten állni az izzadt tömegben, és csak a zenészek sziluettjét látni. És nem csak a filmesek munkájának köszönhetően, ennek a brazil koncertnek igazán szuper hangulata volt. Az egyetlen dolog, amit egy kicsit sajnálok, hogy a moziban nincs tér arra, hogy az őrjöngő közönséggel együtt élvezhessük az eufóriát. A "Pride" kezdetén nedves lett a szemem.

Érdekes az ötlet és a hangulat, de sztori szempontjából ez a sci-fi sántít. A szereplők pedig helyenként nagyon furcsán viselkednek. Geoff Murphy egy lebilincselő poszt-apokaliptikus alkotó, de pocsék pszichológus. A Legenda vagyok című egyszerű film nem sokkal mélyebb, sem okosabb, de legalább szórakoztatóbb, és nem akar másnak látszani.

Dario Argento azon filmesek közé tartozik, akiknek (a műfaj miatt is) mindig el lehetett nézni a logikai ellentmondásokat. De ami ebben a filmben helyenként történik, hát az ész is megáll. Plusz retardált párbeszédek, álmos és unatkozó Max von Sydow, aki érthetetlenül hülye monológokat szaval, időnként ide nem való komikusság, és végül a nyolcvanas évek olasz B-kategóriás filmek trükkök színvonalánál is rosszabb, görcsös, véres gyilkosságok. Ha nem lenne az a tökéletes nyitójelenet a vonaton, néhány látványos hosszú felvétel és két szuper ijesztgetés, akkor 1* lett volna.

Kamaraszínház élénk színű kulisszákban, tömeges csatajelenetekkel megszakítva. A színház nem működik, mert túl nagy a távolság a karakterektől és hatalmas az érzelmi üresség, a harcjeleneteket túlságosan stúdiószerűnek érzem. Vonalzószerűen alkotott, belsőleg diszfunkcionális film. Mégis nyilvánvaló a törekvés, hogy Kurosawa-szerű, nagy drámai eposz legyen...

A Bogárűző sem nézőbarát, sem élvezetes film. De figyelemre méltó és nagyra értékelhető. Azzal, hogy mennyire hihetően és pszichológiailag pontosan ábrázolja egy gyenge egyén süllyedését a maximális paranoiás pokolba. És azzal az érdekes gondolattal, hogy párkapcsolat révén nem csak kapunk valamit, de veszítünk is. A Bogárűző film egy kicsit másfajta románc a két hajótörött sorsszerű találkozásáról. Románc William Friedkin szerint...

Egy film, amelynél azt kívántam, hogy legalább két órával hosszabb legyen. És amely tévésorozatként is remekül működne. George A. Romero ezúttal dicséretesen újít és változatosabbá teszi régi receptjeit. Míg az előző Holtak földje filmben csak kényelmesen átrágta magát a nyolcvanas éveken, itt sikeresen alkalmazkodott az aktuális trendekhez és koncepcionálisan tovább ment, mint srácok a Cloverfield filmből. Az egyetlen szépséghiba a néha buta párbeszédek (professzor karaktere). Egyébként remek horrorfilm, amely a kiszámíthatatlanságon és az intelligens vágáson áll. De inkább a filmművészet rajongói fogják értékelni, mint a szórakoztató-horror kedvelői.