POMO

Jane Campion feminista, de egyben érzékeny művész is. A Szentek és álszentek című filmje találó óda az erős férfi témájához, aki a szenvedélyesen vonzó femme-fatale szakadékába zuhan. A filmben fontos szerepet játszik a meleg színekbe burkolózó kép, mely fokozza az ausztrál sivatag fülledt hangulatát, amelyben a történet (helyenként fülledt) egy kis elszigetelt téren játszódik. Harvey Keitel minimalista, mint mindig, de mindkét felállás - elegáns cowboy fekete farmernadrágban és megtört nyomorult piros női ruhában - illik hozzá. Színészileg a filmet Kate Winslet vezeti, karakterének jelentősége minden egyes perccel nő, ahogy Keitel hősének szuverenitása csökken. A film zárt, és semmi nem hiányzik belőle. Bár nem könnyű belemerülni, nem lehet megtagadni elbeszélői eredetiségét, és időnként szinte ellentmondásos nyíltságát sem. Ha nem ragaszkodott volna hozzá az "art-wanna-be" optikához, és inkább az intimitást választotta volna, amely a kukkoló-nézőből résztvevő-nézőt csinált volna, felejthetetlen is lehetett volna.

Fekete humorú gengszterfilm, ami Tarantino-féle és Ritchie-féle film akar lenni, de éretlen forgatókönyvíró miatt esélye SINCS rá. Csak az lepett meg, hogy Paul McGuigan rendező azt gondolta, hogy van esélye. A zseniális Wicker Park film után nagyobb hitele volt nálam.

A film technikai zsenialitása és látványvilágának orgasztikus kreativitása miatt a filmrajongók szája tátva marad, a sztori erős témája és még erősebb jelenetei miatt elolvad a gyermek, a felnőtt és a nagymama szíve is. És bár Alfonso Cuarón és Emmanuel Lubezki operatőr időnként szinte azt mutogatnak, hogy "Nézd, mit tudunk!", a munkájuk senkit sem hagy hidegen. Egy zsúfolt moziban kiváló kollektív élmény, amikor az emberek a fejüket fogták, nevettek és nyögtek, mintha őket is arcon vágták volna egy autó akkumulátorával. Szerintem ahogy Steven Spielberg, George Lucas, Francis Coppola és társai talpra állították a hetvenes években a haldokló Hollywoodot, úgy Cuarón, Alejandro Iñárritu, Paul Greengrass és társai most, a számító digitális művek korában egy másik szintre emelik. *** AZ ÉV FILMJE ***

El akartam kerülni az összehasonlítást az ázsiai Szigorúan piszkos ügyek című bombafilmmel, melyet A tégla című film utánoz. De ha ismered az eredetit, amelyben a történet lendületesebben, áttekinthetően van megfilmesítve, és egyetlen szereplője sem célzottan pózoló (Jack Nicholson), és ázsiai optikája egy európai számára egzotikusabb, mint az elcsépelt "piszkos Amerika", A tégla film nem tud elszédíteni. Persze - Martin Scorsese és udvari operatőre mesterei szakmájuknak, az ember egy pillanatig sem unatkozik, folyamatosan a világ színészi elitjének társaságában van, akiknek karaktereit a rendező utolsó cseppig kiélvezi. Csak érezhető a film egészéből, a végső utóízéből, hogy az alkotók nem is közelítettek hozzá annyi szeretettel, mint amennyivel az Aviátor című filmet készítették . Az egyetlen, aki teljes odaadással és lélekkel beleadta magát a projektbe, az a dinamikus színész, Leonardo DiCaprio. Még néhány ilyen szerep, és felkerül a színészi top 5 listámra. De egyébként A tégla csak egy szolid zsaru-maffia dráma, amelyért az amerikai közönség csak azért van oda, mert olyan befejezése van, amit Hollywoodban nem szoktak meg. A kortárs amerikai produkció kontextusában a film 4 csillagot érdemel, de a rendező filmográfiájában biztosan nem. Szívesen megnézem újra, de egy kis csalódottságot nem tudok leplezni.

Különösen első felében vizuálisan lenyűgöző horrorfilm. Minden erejét a lenyűgöző díszletből, a hangzásból és a szolid színészi játékból meríti. De minél többet fed fel végül a rejtettből, annál kiszámíthatóbbá válik a tartalma, és csak hatásra épül. Az olyan játékadaptációk közül, mint A kaptár vagy a Doom azonban egyértelmű győztes. Végeredményben ez egy szolid A-kategóriás produkció.

Kubrick-szerű tiszta filmes munka, a színházi és filmes kifejezési eszközök egyedülálló kombinációja. Haneke hűvös (lassú és csendes) komponálása a (szinte kizárólag belső) jelenetekben nem áll nagyon közel hozzám, de a rendező perfekcionizmusa a film minden percéből sugárzik, és gyakran elállítja a lélegzetet. És egyszer brutálisan megállítja néhány másodpercre (bár ezt a sokkot kikacsintva előre jelzi egy jelenetben, amikor asztal mellett "viccet" mesélnek). Más film, amely - bármennyire is tetszik - nem fog hamar elillanni. Eddig Daniel Auteuil legtartalmasabb és legjobban kezelt szerepe azok közül, amelyekben eddig láttam.

Mai mércével mérve szinte finom gyilkossági film, amelynek csúcspontja gyakorlatilag kitölti a film egész második kétharmadát. Szaftos, morbid, vizuálisan attraktív, kellően akciós, kellően fekete humorú. A forgatókönyv tekintetében pedig jelentősen frissíti Wes Craven 1977-es, egyszerűbb eredeti filmjét.

Ha A United 93-as című dráma nem is alapulna valós eseményeken, úgyis túllép a "film" nevű médium bizonyos határain, és az új évszázad elejének egyik legfontosabb médiaművévé válik.

Egy 260 millió dolláros képregényrománc? Egy 150 perces filmben a dinamizmust és az akciót a szerelmi témára való koncentrálással helyettesíteni nagyon merész dolog, a mai Pókemberes és X-Men-es filmek mellett. A Superman visszatér film nem rejti véka alá, hogy ez egy másik képregényfilm, de ez mit sem ér az izgalmas kalandra éhes közönségnek. Brandon Routh menő, de az "édeskés" Kevin Spacey karikatúraszerűen néz ki fasiszta csizmájában, és nem ébreszt tiszteletet. Nem unatkoztam, de több "izgalmat" akartam.

Szolidan megfilmesített dráma, amelyet csak egy dologban lehet kifogásolni, de ez egy fontos dolog: a központi páros közötti kémia nem működik. De a film története túl erős, a különböző világhelyszínek pedig túl szépen vannak leforgatva ahhoz, hogy a film megőrizze az átlag feletti szintjét, és a néző nem fogja megbánni a filmmel töltött két órát. Hackford Túszharc című thrillerjével egy kalap alá veszem, és a befejezés miatt fogok emlékezni rá, illetve a hátborzongató digitális fekete fiúcska miatt, aki bizonyára többe került a produkciónak, mint Clive Owen.