POMO

Olyan, mint a hagyma hámozása, amelynek minden egyes rétegének olyan intenzív szaga van, hogy közepénél már be kell csukni a szemünket. Pokolian erős, mesterien elmesélt sztori, kissé művészi megközelítéssel, de nagyon közönségbarát témával. Egyszerűen Villeneuve. Itt sokkal funkcionálisabbnak és sokkal érzelmesebbnek találtam a csattanó tálalását, mint az Érkezés filmben, ahol (meglepő módon) nem érintett meg. Hogy lehet, hogy Mélissa Désormeaux-Poulin ezek után nem játszik nagyobb dolgokban?

Az üresség és a beteljesülés, a magány és a találkozás, a vak pusztulás és a csalódás bensőséges találkozása. Merész, nyílt és lélektanilag pontos "kisfilm", amelyben minden pontosan úgy működik, ahogyan kell. Egy esti Polanski-filmként akarom!

Annyira B-kategóriás klónja a Hang nélkül és Madarak a dobozban filmeknek, amit sokan, akik főleg a "moziprodukcióhoz" szoktunk hozzá, nem tudjuk elfogyasztani. Természetesen főleg a forgatókönyvről és a rendezésről beszélünk. Produkciós értékekre a gazdag Netflix tud odafigyelni.

Dicséretes téma egy túlélődrámához - egy fickó az életéért folytatott magányos küzdelem során megkérdőjelezi a nem éppen tiszta lelkiismeretét... De a szép zenétől és Fuerteventura csodás tengerparti helyszíneitől eltekintve teljesen diszfunkcionális. Mind a dialógusokban, amelyek ügyetlenül repkednek a téma fölött, mind a dramaturgiai ívben, amely talán kissé kíváncsivá tesz, hogy "mi lesz a vége", de nem tart izgalomban. És a szereplők átérzésében már egyáltalán nem. Rendező talán jó videóklip készítő, de nem képes mesélni emberekről és az érzéseikről.

A film szórakoztat, mind a gengszterekkel, mind humorral és különösen Riccardo Scamarcio-val, aki ezekre a szerepekre született. De cselekmény szempontjából csak másolja az összes Scorsese-féle alkotást és megsebzett arcokat, de nem tud megfelelni azok csillogásának. Sem írásban, sem rendezésben. A szereplők elferdített értékrendjét sem mutatja varázslatosan ironikus, de azért szükségszerűen komoly önreflexióval, mint a fent említett műfaji klasszikusok.

A National Geographic zöld képeibe helyezett, tesztoszteronnal teli csúcssportok bemutatása, amely filmes sztorinak akar látszani, ugyanolyan gondolatot követve, mint a 1991-es eredeti verzió. Vizuálisan szépen átszűrt, szimpatikus színészi arcokkal, de elbeszélés szempontjából teljesen retardált. És a sport bemutatások, amelyek legalább nem annyira nevetségesek, mint a nedves sziklapárkányok mászását bemutató záró jelenetek, sincsenek annyira tisztán és ütősen megfilmezve, mint az egyértelműen inspiratív The Art of Flight dokumentumban (lásd a zárólista kezdetének hasonló grafikáját).

Koncepció nélküli rutin, amely valószínűleg a kritikát nélkülöző popcornos tinédzsereknek fog tetszeni (van benne ijesztgetés és vérontás is), de a téma rajongóinak és a műfaj gondolkodó rajongóinak csalódást fog okozni vagy felbosszantja őket. A filmnek vannak erős pillanatai (a kislány átöleli édesanyját) és helyenként szép a látványvilága (temetkezési hely), de ugyanakkor ízig-vérig buta, és főleg hiányzik belőle a rendező víziója "egy egyedi témának megfelelően érdekes filmes feldolgozást szeretnék adni". A színészek rendben vannak, a családi harmónia és a fagyos környezet kezdeti hangulata működik, de később a filmben olyan dolgok kezdenek történni, amelyek kizökkentik a filmet.

Egy tuti tipp. Szép, de nem kiemelkedő. Már a film első harmada a főszereplők elcsépelt bemutatkozásával is megöli a reményt, hogy híres sztorihoz valami eredetit fog adni. A többi felvétel pedig nem cáfolja a feltételezést. De nem unalmas, Costner és Harrelson kitartók, és Costner beszélgetése Bonnie apjával (William Sadler) mélyebbre hatol. A bűnöző páros záró elfogása még a valóságban sem volt valami ütős, ezért nem is zárhatja nagyon látványosan a filmet úgy, ahogyan azt a műfaj megkívánna.

Harbour jó, helyes beszólásokkal. Óriási söpredék alakok a pokolból, fináléban talán valaha a leglenyűgözőbb. Milly Jovovich szereplése találóan határozza meg a B-kategóriás véres szörnyeteg szörnyszülöttek rajongóinak közönségét. Neil Marshall fantáziája határtalan, ahogy az a bátorsága is (vagy az ész hiánya?), hogy ekkora költségvetést kiöntse a lefolyóba. Az Hellboy filmje szórakoztat a maga hülyeségével, túlzásokkal és baromságokkal, de moziban nézni szerintem nem illő, sőt bizarr. Egy jó társasággal otthon, sörrel és popcornnal talán megérte volna a 3*-ot.

Egy műfaji tömeges film, amely, mint az Annabelle 2. - A teremtés gyermekek fenyegetésével támad a nézőkre. Ahogy az a közhelyes, saját arcot hiányoló horrorfilmekben lenni szokott, a forgatókönyv gyengeségeit és hiányos logikáját hangos sound-dizájnnal és tisztességes (értsd: hangosan szól és jól néz ki) produkciós értékekkel próbálja elnyomni. Egyszóval semmivel, ami miatt néhány év múlva is emlékeznél a filmre. A Conjuring-univerzumhoz semmi köze nincs.