POMO

Valami olyasmi, mint Svěrák filmrendező Száguldás című filmje, de állatiasabb, hektikusabb, őszintébb, nyíltabb és érzelmesebb. Csodásan átérzett és elkötelezett színészi játékkal. Régen láttam már kamerát és vágást ilyen erősen és ilyen pontosan kapcsolódni a szereplők érzelmeihez (rengeteg arcmimikai részlet). Nagyon kellemes meglepetés, amelynek nem kell "művészetet" játszania, és amely univerzális nyelven szól a nézőhöz.

Egy tinédzser tragédia újrajátszása, hasonlóan mint Van Sant Elefánt című filmje, csak hagyományos módon forgatva, érzelmekre és szentimentalizmusra támaszkodva (egyszerűen Cassavetes). A színészek a legfontosabbak - Emile Hirsch és Ben Foster kiválóak, Justin Timberlake és az elrabolt Anton Yelchin pedig nem ront el semmit. Ami egy kicsit elrontja a filmet, azok a valódi szülőkkel készült utolsó interjúk, amelyek rontanak a hitelességen és a bizalmon (maszk alá rejtett, kövér és a szerepét túl játszó Sharon Stone borzalmas!).

Egy színházilag affektált, cukros szörnyűség, amely félóránként másként gondolkodik arról, miről is szól valójában, és a központi pár kapcsolatára hagyatkozik, bízva abban, hogy az majd összetartja, ami azonban szárazabb, mint az egész ausztrál vadon. Régóta nem szenvedtem ennyire a moziban, és el sem hiszem, hogy Baz Luhrmann volt az, aki ezt okozta nekem, akinek gyönyörű, érzelmes és tökéletesen összetett Moulin Rouge című filmjét teljes szívemből szeretem. A második csillagot csak a kis "karamellás" vonal költőiségéért és a film egyetlen igazán szép jelenetéért (a szakadék felett megálló marhák) adom. Egy jól megérdemelt üzleti bukás.

Hagyományosan előadott, több mint szolidan forgatott kémthriller, de hiányzik belőle a Kémjátszma című film egzotikuma vagy A közellenség című film hi-tech vagánysága, hogy sláger legyen. A Hazugságok hálója film egyenesen az iszlám terrorizmus forró témájának epicentrumába hatol, és mindezt tökéletes akció kíséretében teszi. Annak ellenére, hogy a helyszíneket úgy váltogatja mint egy futószalagon, és rendes tempóban halad előre, mégis az az érzése az embernek, hogy állandóan egy helyben toporog. Valószínűleg azért, mert minden, ami a kémes machinációkon kívül van benne, valahogy felesleges és befejezetlen (próbálkozás ábrázolni Russell Crowe karakterének családi hátterét, DiCaprio kapcsolatát egy helyi lánnyal). Más befejezés is kellene.

Bár az alkotók nem hoznak semmi újat, és csak az Ideglelés című film technikáját kombinálják A bárányok hallgatnak című film záró expozíciójával (zöld éjszakai üzemmód, hasonló környezet), azért ez az alacsony költségvetésű film szépen fokozta az adrenalinszintemet, és néha félelemből nem is akartam a vásznat nézni (ami jó 15 éve nem fordult elő velem). Egy igazán NAGY finálé, pontosan azért, mert a puszta filmes szórakozás dimenziója átfordul egy nyugtalanító "it could happen" érzésbe. Hűha!

Nem fog sem megbántani, sem ámulatba ejteni, és biztosan nem fog kielégíteni. Sem sztori szempontjából, sem technikailag. Scott Derrickson szép gondolati-érzelmi pillanatokat váltogat a tisztán vizuálisakkal, de az előbbiekből kevés van, az utóbbiak pedig szokványosak és fantázia nélküliek. A többi csak töltelék, amit csak Jennifer Connelly és Keanu Reeves tartja a víz felett. Bár nagyon nincs mit eljátszaniuk, Jennifert mégis azonnal közel érezzük magunkhoz; Keanu pedig ugyanúgy néz ki, mint minden más filmjében, és azt is elhisszük neki, hogy földönkívüli. A kis Smith ijesztő, akárcsak a kis Dakota néhány évvel ezelőtt. Derrickson egy bensőséges rendező, nem volt ideális választás (a hadseregtábornok karaktere, aki inkább a garázsában mesterkedő bunkó asztalost idézi, talán sikertelen kísérlet volt valamiféle távolságtartásra). Bár a film rendelkezik a kellemes "sci-fi báj" látszatával, szinte tévésen óvatos, semmitmondó, és nem elkerüli el további összehasonlításokat Spielberg Világok harca című filmjével, amely néhány hibája ellenére minden szempontból izgalmasabb volt.

A klasszikus horrorelemek, a plátói szerelem ártatlan felfogásának, a szokványos cselekményklisék, a Mátrix-szerű látványvilág, a gyönyörű természeti helyszínek, a Volvo C30-as és a metroszexualitás fertőzően csábító és illatos kombinációja. Hát lehet ellenállni az ilyesminek, főleg ha gyermeki egyszerűségében halálosan komolynak tetteti magát? Egy film, amely megtestesíti mindazt, ami manapság "in" a tizenévesek körében, és ami jól eladható. Ha nem lett volna ilyen hosszadalmas a két szereplő közeledése, akkor lejjebb is adtam volna, hogy emeljem a minősítést. Guilty pleasure.

Kicsit elszomorít, amikor (szinte) csak én látom egy film kiválóságát, sőt tökéletességét. Mert az alkotók nem kapják meg a nekik kijáró elismerést... Az Elégia film figyelemre méltóan érett, érzékeny, lélektanilag összetett és a részletekben kreatív (a forgatókönyvtől a zseniális vágásig, amely mesterien tarkítja az összes kulcsjelenetet). A rendezőnő talán pontosabban és érthetőbben ábrázolja a fiatalabb néző számára az ötvenes éveiben járó férfi szerelmes állapotát, mint ahogyan egy férfi rendező tudná (ezzel csak megerősíti azt az elméletet, hogy a nők jobban látnak bele a férfiakba, mint a férfiak a nőkbe). Szándékosan választja a látszólag össze nem illő Ben Kingsley / Penélope Cruz párost a főszerepekre, hogy egy váratlan végső csavarral tudja teljes formát adni karakterük harmóniájának. Kingsley öreg haverjának jobb és ötletesebb alakítását sem tudom elképzelni, mint Dennis Hopper, aki iránt egyébként nézőként nem táplálok jó érzelmeket. Ami a központi párost illeti, Kingsley a film vére és szíve, és nagyon nehéz megkülönböztetni a határt az ő színészi zsenialitása és a rendező zsenialitása között a színészek irányításában - az igazi zsenialitás feltehetően a kölcsönös megértésük és tehetségük összjátékában lesz. A Penélope alakítását sok év után végre egy hétvége alatt tudtam élvezni (az Elégia film véletlenszerű kombinációja a Vicky Cristina Barcelona című filmmel) és mélyen megérintett. Nem csak színésznőként kincset ér. És ne feledkezzünk meg a "hűvösen tudatos", szenvedélyes realista Patricia Clarksonról sem, akiben Kingsley karaktere megtalálja egyetlen stabil menedékét. Az Elégia filmet csak azért néztem meg, hogy kitöltsem a vasárnapi estémet, és abszolút érzelmi és spirituális filmes elégtételt kaptam. Miért nem maradhatott a tengerpart utolsó statikus felvétele a zárójelenet végéig?

Élvezed a Funny Games USA jégkrémet és a Hívatlanok pálcikája marad a kezedben. Szokásos klisék újrahasznosítása, kidolgozatlan cselekmény zéró feloldással, a logika és a valószínűség kulcsfontosságú összeomlása. Bryan Bertino azt sem tudja, hogy mit jelent egy ferde lángú gyertyát ábrázoló felvétel. A forgatókönyv és a rendezés szempontjából értéktelen, gyorsan felejthető ügy, ügyesen eladva egy csábító trailerrel és sztárszereplőkkel.

A fekete lagúna szörnye filmből érkező sereg az ismerős tenger alatti zene hangjaira megtámadja egy kis kikötőváros bunkóit (van kocsmai verekedés is), és megerőszakolja a lédús csajokat (sok csupasz mellbimbó), akik invazív "császármetszéssel" hozzák világra utódaikat. Nem hiányoznak a véres gore effektek sem, halott kutyák és kiságyban lévő baba, aki veszélyben van. Már csak sűrű ködbe kellene burkolni a várost, és máris teljes lenne a kép.