POMO

Egy hatásos pillanat (ugrás), és jól érzékelt Mexikó másik oldalának hangulata. De egyébként nem túl élvezetes, kínosan túljátszó fiatalemberrel a főszerepben (Cesar Ramos), buta fináléval és közhelyes kiegészítéssel, amivel a rendező mint dramaturg teljesen leírta magát.

Egy elcsépelt, ötlet nélküli és unalmas film. Ugyanakkor annyira ártalmatlan és konkrét hibáktól mentes, hogy egyszerűen nincs miért kritizálni. De valószínűleg csak a szereplők miatt fogunk emlékezni rá. És személy szerint nagyra értékelem, hogy a forgatókönyvíró száz százalékig tisztességes volt velük szemben, és mindketten nagyon szép szerepet kaptak itt, kihasználva a személyiségkultuszuk paramétereit.

Nehéz eset, amelyet nehéz részletesen megvizsgálni. A film egyrészt hideg, másrészt viszont lenyűgöző és fájdalmas. A rendező nem természetes módon ábrázolja a főszereplő szenvedését. Mintha nem tudná, hogy már csak azért is együtt tudunk vele érezni, mert olyan amilyen, és azért, amit átél. A rendező nem árulja el, hogy milyen, neki ez mindegy. Távol tartja magát tőle, közömbös iránta. Csak a szenvedését mutatja be kamerajátékokkal az ő szemszögéből, a hang elnémításával, amikor elájul stb. Mindezt a poklot (beleértve a pornográfiailag részletes prostitúciós behatolást is) egy olyan személy szemszögéből éljük át, akiről semmit sem tudunk. Gusztustalan, szadista és kegyetlen megközelítés, de... még mindig érdekesebb és markánsabban van megfilmesítve, mint a legtöbb hasonló feminista rape+revenge exploitation disznóság (I Spit on Your Grave). És határozottan nem unalmas.

Az amerikai DVD-borító úgy néz ki, mint egy B-kategóriás akciófilm Snipes vagy Seagal főszereplésével. Azok a nézők, akiknek Werner Herzog neve nem mond semmit, és akik akciót várnak, csalódni fognak. A Hajnali mentőakció film egy pszichológiai, produkció szempontjából minimalista történet a dzsungel közepén elszigetelt emberek csoportjának kapcsolatairól. Az optimizmusról és a szabadulás reményéről. Bár Herzog néha kacérkodik az ember és a természet egyesülésének Malick-féle poétikájával, meglepően árnyékmentes marad, és nem fél teret adni a finom humornak és a játékosságnak. Az eredmény egy lélektanilag átélhető és felfedező, rendhagyóan "jó érzésű" kaland. Ráadásul kiválóan eljátszva.

Ellentétben az Amerikai pite filmmel és a hozzájuk hasonló vígjátékokkal, ez a film - inkább látogatás, mint vígjáték - pusztán az aktussal foglalkozik - a nyitó "csináljuk" mondattól a koitusz utáni cigiig. Ez által elmaradnak a felesleges dolgok, és csak a lényeg marad, ráadásul öt különböző formában bemutatva, amelyek között minden (szexuálisan aktív) néző talál majd valamit, ami közel áll hozzá - akár egy-egy epizódban, akár többnek a részleteiben (attól függően, hogy mennyi tapasztalatod van). A film találóan ábrázolja a helyzeteket, egyenes, de nem is célzott vagy buta, a pasik viccesek, a csajok pedig DÖGÖSEK. Egy kellemes játék, amely relaxációs szexjátékhoz csinál kedvet.

Nyolcvanas évek, a Spielberg / Zemeckis együttműködés csúcspontja... Maximálisan szórakoztató, ötletes, intelligens, kifinomultan humoros, érzékeny módon tálalt mélyebb gondolatokkal. Egy olyan film, amely nem hoz szégyent a "popcorn" vagy az "(ultra)happyend" fogalmakra. Miért nem forgatnak ma már ilyen filmeket? Miért élünk ennyire lehangoló időkben? Ha eddig nem lettem volna érintett a filmmel, és a készítése idején értékeltem volna, akkor 5 csillagot adtam volna rá.

A 22. Bond-filmnek a James Bond: Casino Royale című film bosszúvágytól vezérelt, ragadozós, szinte őrjöngő befejezésnek kellett volna lennie - a forgatókönyv és a 007-es jelleme ugyanis erre utal. De a producerek egy művészeti rendezőre bízták, aki amputálta a Casino Royale film minden stabil végtagját, és helyükre virágokat tett. Nincs nagy akció, nincs Bond-autó, nincs stílusos nyitó felirat, sem érdekes helyszínek, a rosszfiúk pedig mintha egy Pasolini filmből pottyantak volna ki. Az egyetlen dolog, ami a James Bond: A Quantum csendje filmet Bond-filmmé teszi, ami egyben tartja, és amiért a film a harmadik csillagot érdemli ki az értékelésemben, az a még mindig kiváló Daniel Craig (Olga Kurylenko élvezhető, de a Bond-világban még mindig csak egy női háttér). Hosszú idő óta az első Bond-film, amely NEM hozott azt a hősies érzést, amit gyerekkoromban az akciófilmek után éreztem.

A Voices from Beyond című film nem egy Fulci-féle horror, hanem egy misztikus szappanopera, krimi cselekménnyel. A nagy konyhakéssel hasba szúrt kis srác pedig csak azért van benne, hogy ne felejtsék el, ki áll a film mögött. A Voices from Beyond film misztikus szappanoperaként jól működik, a tóparton a szeretett lányával beszélgető apa-szellem jelenetei kellemesen költőiek, a színészek tipológiailag jól vannak eltalálva, és a sztoriban (a szappanopera műfaján belül) is minden összeáll. Beleértve a csattanót is, amire nem számítottam, és ami kellemesen meglepett. Ha ötvenéves hölgy lennék, fel is kiabálnék: "Jézusom! Ez borzasztó!"

Matthew Perry nem is olyan csodálatos színész, csak ez a szerep volt csodálatos számára. Úgy vélem, ha egy igazán nagyszerű színész játszott volna benne, a film más dimenziót kapott volna. Mégis, a Fapofa egy élvezetes, okos kis film, amelynek legnagyobb értékei Lynn Collins szimpatikus személyisége és a közte és Perry karaktere közötti (végre TÖKÉLETES) kémia. Jobb 3*.

A karizmatikus mentor Kevin Costner, az asszisztáló újonc Ashton Kutcher. A felvételek 80%-a egy edzőtáborban játszódik, ahol csak a rutinosan tálalt közeledést látjuk mentor és diákja, diák és csajszi között, plusz némi baráti tapizást. És amikor a hősök végül kiszabadulnak, jön egy erőszakosan mesterkélt befejezés, amely megpróbál mélységet és értelmet adni az egésznek. Kár! Még így is, hála a központi színészpárosnak, a Hullámtörők szimpatikus pihentető film marad, lényegesen kisebb botránnyal mint a búváros Férfibecsület című film.