POMO

A filmszéria sikerének receptje sosem az volt, hogy olyan mélyre menjen, mint a Pixar-szériák, hanem hogy epizodikus humorral és vicces állatokkal adjanak kalandot a legfiatalabb nézőknek. És a receptet ebben a részben is sikeresen követik: az egzotikus dinoszaurusz-környezetben bőven van hely kötélnek, ugrálásnak és repülésnek, a dinók aranyosak (tyrannosaurus-bébik) és ijesztők (velociraptorok, spinosaurusok), és ami a legfontosabb, a megszokott Spielberg-optikával vannak forgatva (a nagy Rexnek a fináléban már csak a "When Dinosaurs Ruled the Earth" feliratú reklámtábla hiányzik). Plusz a kalóz Jack "Buck" Sparrow, mint hőseink kalauza a dinoszauruszok világában... lehet ennél többet tenni a mai gyereknézők számára?

Nagyon hangulatos - víz, lágy elgondolkodtató szaxofonos zene, Sean Penn... olyan, mint Scott Tomboló szél filmje. De a forgatókönyv máshol van: egy jelenből származó kapcsolati kerettörténeten keresztül (két pár egy jachton) lineárisan mesél el egy másik kapcsolati történetet gyilkosságokról egy sokkal korábbi korból (családi tragédia egy kis szigeten lévő házban). De paradox módon jobban érdekel bennünket a jelenbeli történet (jól megformált, a szereplők közötti szikrázás zseniális), mint a gyilkos kilétének feltárása a második történetben (unalmas, tévés stílusú történetmesélés). A fináléban a történetek keresztezik egymást, de a gondolataik ütközése egy kicsit nyikorog (az az érzés, hogy amit látsz, annak valószínűleg nagyon szellemesnek és mélyrehatónak kellene lennie, de nem így érzed, mert egyszerűen nem az). A film viszonylag ismeretlen, a mainstream számára nem vonzó. A kétféle környezet, amelyben a film játszódik, ugyanis két nagyon eltérő nézőközönséget jelent. Ui. Liz Hurley fu*king irresistible.

Valahogy nem világos számomra, hogy ez a dolog hol máshol találhat majd felhasználást, mint egy bemutatáson elektronikai vásáron. A felvételek 80%-a nem mutat be semmi olyat, amit máshol ne láttunk volna már (a "Föld" és a "Víz" fejezetek), ráadásul mindenféle kommentár nélkül. Csak a tiszta "természet hangja" vagy a középszerű zene közül választhat, amelyet általában a televíziós dokumentumfilmekhez komponálnak. Azért adok mégis rendes 3 csillagot, mert az új felvételek 20%-a a sarki fény a hegyekben ("Atmosphere" fejezet), és azok a Blu-ray és HD projektoron keresztül a vásznon egyszerűen gyönyörűek. A DVD-ből a tévében nézve azonban alig 2* lenne.

Azon gondolkodom, hogy vajon ez a jó, de korántsem kiváló, nem eredeti témájú vígjáték azért sem tetszett nekem annyira, mint másoknak, mert hasonló "prágai bulik" gyakran szerepelnek az esti programomban.

Michael Bay arányérzékének és jó ízlésének hiánya a Transformers első részének bájos, választékos világában?! A Transformes széria hasonló változást tapasztal, mint a Bad Boys 2. - Már megint a rosszfiúk című film. Spielberg producer eltűnt, Bay elszabadult a láncról. Az első film több kellemes, mértékkel kevert szempont miatt volt nagyszerű: Megan Fox szépségének vizuális ünneplése, szikrázó közeledése a félénk Shia felé, a menő robotok fokozatos bemutatása, akik közül mindegyiknek volt a maga helye a forgatókönyvben, csodálatot és szimpátiát keltett. A film nem kapkodott, minden jelenetet élveztem, és az egyetlen dolog, ami egy kicsit gyengítette, az a végső akció átláthatatlansága volt. A folytatásban Megan és Shia (hasonlóan átláthatatlan akciókban) csak a robbanásokat kerülik el, és sorra kerül a Megan csizmáján kiskutya módra rohangáló kis robot típusú humor (!). A robotokkal szó szerint pazarlás folyik, az individualizmusban rejlő lehetőségeiket eltemetik, némelyikük még idegesítő is (a hősöket kísérő "ikrek"). És amikor végre egy robot izgalmas lesz, akkor trónfosztják a nagy acél herék, amelyek alól John Turturro rádión a tengerészgyalogságot hív (!!!). Egyszerűen nem ebbe az irányba akartam látni a Transformers filmeket haladni. Nem is beszélve a forgatókönyv általános összefüggéstelenségéről, amelyben a cselekmény csak egy vékony szál a folyamatos akcióorgia számára, amely két óra után egyszerűen már NEM TUD érdekelni...

Valahol félúton a megszokottan felszínes hollywoodi-féle (A randiguru) és a nyers, szimpatikusan őszinte Apatow-féle (Lepattintva) között. És ez csak Jason Segelnek és néhány forgatókönyvírói közjátéknak köszönhető. Kellemes.

Kár, hogy az írók ekkora hangsúlyt fektetnek az újságírói vonalra, amikor az a néző igényeiben csak másodlagos szerepet játszik. A főszerkesztő Helen Mirren karaktere és a lehető legjobb cikk elkészítésének vágya itt csak hátráltató tényező. A nézőt végül is nem az újság érdekli, hanem a titkok feltárása, a jól eljátszott karakterek közötti kapcsolatok alakulása és aggodalom az életükért egy veszélyes, magas politikájú játszmában. Nem volt talán elég maga a kiváló Russell Crowe az újságírás zászlóhajójaként? De egyébként tűrhető, Ben Affleck király, és saját bőrünkön is érezhetjük az érzelmeket Crowe és Robin Wright Penn között.

Egy hatásos öko-agitálás, amely nemcsak kritizál és figyelmeztet, hanem tanácsot is ad a kritizáltak elleni küzdelemre, és reményt ad a javulásra. A kétórás játékidő nem zavaró, sőt, lehetőséget ad a filmnek arra, hogy összetettebb és kifejezőbb legyen. És az is igaz, hogy az alkotók élnek ezzel a lehetőséggel. Ha nem lenne a narrátor átlátszó célú monológja, 5*-ot adnék. Ezeknek a képeknek ugyanis TARTALMA van. Ui. Szeretem a felhőkarcolókat, és nem zavar a megalománia, de teljes mértékben osztom a Dubaival szembeni kritikus hozzáállást. A film helyettem mondta ki.

Earth contains some incredibly beautiful pictures that make you bate your breath in places, but they remain only pictures, even though it didn’t have to be this way.

Hogyan elevenítsük fel a legközönségesebb thriller-témákat a pszichopata szomszédokról, hogy aztán komoly arccal eladhassuk őket, és a közönség megint bekapja? Egy olyan történelmi korszakba helyezzük, amelyet mindenki a természeti katasztrófákkal, konkrétan a kaliforniai erdőtüzekkel hoz összefüggésbe. Samuel L. Jackson igyekszik, és lélektanilag alaposan felépített a film, de ez még mindig csak hollywoodi sekélyes műfaji pszichológia, amit arra terveztek, hogy szombat este pattogatott kukoricával szórakoztasson. Semmi gond, ezen nőttünk fel, és a mai napig ismételten fogyasztjuk, de az isten szerelmére, legalább egy ötletes csavar igazán fájt volna a forgatókönyvírónak?