POMO

Banális film, banális szereplőkkel és banális környezetben, de olyan jó szereposztással, jól eljátszva, és annyira jól és pontosan követő a két újonnan szerelmes ember konfliktusának drámai árnyalatait, hogy az már megható. Egy film, aminek szíve van, és főleg egy fantasztikus színésznővel a főszerepben, Pavla Gajdošíkova-val. Ő az, aki miatt 4 csillagot adtam a filmnek.

Csajszi a Valami követ című filmből, lenyűgöző erdők, átlagos forgatókönyv elcsépelt ötletekkel, és máris megvan a Paramount+ előfizetőknek szánt zsáneranyag. Egy darabig érdekes, egy darabig nevetséges, és általánosan véve unalmas és értelmetlen.

Fenséges és színes - a szereplők, a díszletek, a jelmezek és Göransson filmzeneszerző kiváló hangszerelése miatt. De egyúttal feleslegesen hosszú is, ismétlődő párbeszédekkel ugyanolyan dolgokról, erős, de személyisége szempontjából puhány gonosztevővel, víz alatti világgal, amely közel sem olyan kidolgozott, mint az Aquaman című filmben, és más Marvel-filmekből ellopott ötletekkel, melyek nem illenek ide (például a Vasember jelmezek és repülés ezekben a jelmezekben). Az első film meglepett egyedi lelkével, új, zseniálisan működő szuperhősmozgalom etnikai gyökereinek lenyűgöző afrikai misztikumával. Ez pedig még mindig egy méltó Marvel-sablon, de most csak a hatás kedvéért összehozva.

A korai Hollywood szubjektív módon történő irreleváns és esztétikailag elrugaszkodott ábrázolása egy sokszor látott (Brad Pitt), unalmas (Diego Calva) és idegesítő (Margot Robbie) karakterekkel a főszerepekben. Chazelle ezúttal túllőtt a célon. Ha nem lennének a kísérő jazzbetétek, rá sem ismernénk ebben a filmben. A vad bulik és a hektikus filmezés szórakoztató, de már ebben is érezhető a hatalmas teatralitás. Az első hangos filmjelenet forgatását bemutató jelenet a legjobb az egész filmben, mind csattanójában, mind mozis dimenziójában. De amint a túl hosszúra nyúlt felvételek átváltanak végzetes siránkozásba, hogy nem képes haladni a korral, fokozatosan lejtőre kerül, egészen a "LA shit hole"-ig, vagyis a film leginkább „WTF” jelenetéig.

Shyamalan, a hagyományos értékek babonás híve, kifogyott a poénötletekből, így legalább összetettebb társadalmi kérdéseket kommentál. Konkrétan örökbefogadást az azonos neműek által. A dramaturgiai szándék a közönség felé itt egyértelmű, csakhogy ahhoz, hogy ez működjön, erősen át kellene éreznünk a „home invasion” helyzet komolyságát (ami műfajilag ugyan szórakoztató, de nem lehet komolyan venni), és nem szabadna hinnünk a betolakodók elméletében (amire semmi okunk, hiszen egy ilyen bizarr karakterkonstellációban bármi lehetséges, főleg Shyamalan esetén).

"I went for a colonoscopy last month, and it was like looking at a painting by Jackson Polyp." Mennyire remek kezdés... és mennyire lapos eredmény. A főszereplő páros baljós szimbolizmuson, incselkedő szexualitáson és egy tragikus baleseten keresztül kúszik lefelé a pokolba. Lynch-szerű álmodozás, Cronenberg-szerű testiség, Kubrick-szerű punk. De a Mechanikus narancs című film felvillanása az utolsó érdekes dolog, amivel itt a második részben lehet dolgozni. A kezdeti motívumokban rejlő hatalmas potenciál kiaknázatlan marad: kiválóan lehetett volna dolgozni a központi páros kapcsolatának pszichológiájával (a nő nem tudja, mi változott meg, és fokozatosan, rémülten fedezi fel), közben kibogozni a sziget bizarr világát a maga félelmetes szabályaival, és az egészet metaforikusan befonni a kiégett író ihletkeresésének motívumával. Ehelyett a fiatal Cronenberg és a főhőse az empátiától és saját identitásától elszakadt, indokolatlanul antagonisztikus hiúságba ragadnak.

A bensőséges pszichológia és a megható érzelmek kiegyensúlyozott keveréke. Köszönhetően főként a főszereplőnek, amilyet a filmművészet még nem látott, sokkoló a megjelenése, és a belső énjét szórakoztató tanulmányozni. Brendan Fraser remekül játszik, hihetetlen sminkkel, és tökéletesen passzol hozzá a filmbéli lánya, Sadie Sink. Találkozásaikban ki nem mondott érzelmek forrnak, harag a megbántottságért az egyik oldalon, megbánás a másikon. Igen, Fraser karaktere túlságosan is sajnálja magát, és elmosolyogtató a felfedezése, hogy az őszinteség mennyire fontos az életben, de A bálna című film így is egy szép és érzékeny film marad, amelyből nem hiányzik a szerző művészi részesedése.

A Sikoly filmekkel ismertté vált horror-forgatókönyvíró új filmje. Sablonos, de táplálóan éles, lendületes és remekül kivitelezett slasher, máshonnan ellopott és meglepő pillanatokkal egyaránt. A Covid-motívum inkább elmosolyogtató, de potenciálisan valós. Az emberek őrültek.

A sablonos és naiv akciófilmek között egy kellemes színfolt Gerard Butlerrel, köszönhetően az egzotikus ázsiai helyszínnek és a Rambo filmekből megszokott rosszfiúknak. A kapitány felelőssége az utasokért, tapasztalatai a hadseregből, melyeknek köszönhetően géppisztollyal is tud bánni. Buddy motívum, távolsági telefonbeszélgetések a lányával, meg ilyesmi. De az effektusok a kényszerleszállást végző repülővel viszont csak közepesre sikerültek.

Remek téma egy pszichológiai tanulmányhoz, amely egy gyermek elméjének kisiklásáról szól a saját családjával kapcsolatban. Sajnos, a filmalkotó a lehető legüresebb formában mutatja be. A 4:3-as formátum és a minimalista zene art-house ambíciókat ébreszt (a főszereplővel együtt a film a Gus van Sant Elefánt című filmjére emlékeztet) és megkísérel a nézőben kérdéseket, vitákat ébreszteni, de ehhez a filmnek legalább néhány értelmes társadalmi utalást, viselkedésmotívumot is kellene tartalmaznia.