POMO

Ezt a filmet akkor megnézni, amikor otthon taknyosan küzdesz az átkozott vírussal, ez csemege par excellence. Minden szempontból unszimpatikus film, találó szatirikus témával, és steril formában. Sok a fehér, amin a legjobban látszik a görcsök között kiköhögött vér, herpeszvírusokkal teli fecskendő, hús evése, melyet laborban emberi sejtekből hoztak létre. Bocsánat, a csodált celebek sejtjeiből. “Celebrities are not people. They’re group hallucinations.” A Vírusgazda című film 80 perces játékidőben tudna célzottan szórakoztatni, de így nem. Egyébként szeretem az egyedi filmesek bizarr debütálásait.

Az Eli egyike azoknak a horrorfilmeknek, melyek ígéretesen indulnak, de a végén egy rossz vicc lesz belőlük. Nem is arról van szó, hogy a csattanója nem lenne menő, de a szereplők viselkedésének sok összefüggése és részlete alapjaiban megrendül, mintha a filmből hiányozna húsz fontos perc. Nem is beszélve az olyan elemi vágási hibákról, mint például a srác makulátlan frizurája, akinek előző nap leborotválták a feje egy részét, hogy a koponyájába fúrhassanak. A film hosszabb kísérteti szakasza kellemesen hátborzongató, de ilyesmit már százszor láttunk, és a szereplők legalább nem beszéltek egy alaposan lezárt ház külső és belső része közötti szigetelőüvegen keresztül. Ez a film nagyobb lobotómián esett át, mint a főhőse a második sebészeti beavatkozás alkalmával.

Egy vígjáték punkról és drogról, szellemes káromkodások és beszólások kadenciájával, illetve drámai fináléval, ami komollyá teszi. A kreatív vágás és a hektikus kézi (mobiltelefonos) kameramunka autentikus formája nem csak szolid lendületet ad a filmnek, de szórakoztatóvá is teszi az egyébként gyér történetet. Bár az arcokról készült közeli remegő felvételekből mozivászon esetén túl sok van. Mišík kifejező színészi játékának mélysége az utolsó jelenetben elárulja élete legnagyobb traumáját, amikor gyerekként fagylaltot akart és nem kapott. A filmet még jobban fogod élvezni, ha nem ismered a Safdie fivérek formailag hasonló, de forgatókönyvileg érettebb munkáit (leginkább a Csiszolatlan gyémánt című filmet).

Banális film, banális szereplőkkel és banális környezetben, de olyan jó szereposztással, jól eljátszva, és annyira jól és pontosan követő a két újonnan szerelmes ember konfliktusának drámai árnyalatait, hogy az már megható. Egy film, aminek szíve van, és főleg egy fantasztikus színésznővel a főszerepben, Pavla Gajdošíkova-val. Ő az, aki miatt 4 csillagot adtam a filmnek.

Csajszi a Valami követ című filmből, lenyűgöző erdők, átlagos forgatókönyv elcsépelt ötletekkel, és máris megvan a Paramount+ előfizetőknek szánt zsáneranyag. Egy darabig érdekes, egy darabig nevetséges, és általánosan véve unalmas és értelmetlen.

Fenséges és színes - a szereplők, a díszletek, a jelmezek és Göransson filmzeneszerző kiváló hangszerelése miatt. De egyúttal feleslegesen hosszú is, ismétlődő párbeszédekkel ugyanolyan dolgokról, erős, de személyisége szempontjából puhány gonosztevővel, víz alatti világgal, amely közel sem olyan kidolgozott, mint az Aquaman című filmben, és más Marvel-filmekből ellopott ötletekkel, melyek nem illenek ide (például a Vasember jelmezek és repülés ezekben a jelmezekben). Az első film meglepett egyedi lelkével, új, zseniálisan működő szuperhősmozgalom etnikai gyökereinek lenyűgöző afrikai misztikumával. Ez pedig még mindig egy méltó Marvel-sablon, de most csak a hatás kedvéért összehozva.

A korai Hollywood szubjektív módon történő irreleváns és esztétikailag elrugaszkodott ábrázolása egy sokszor látott (Brad Pitt), unalmas (Diego Calva) és idegesítő (Margot Robbie) karakterekkel a főszerepekben. Chazelle ezúttal túllőtt a célon. Ha nem lennének a kísérő jazzbetétek, rá sem ismernénk ebben a filmben. A vad bulik és a hektikus filmezés szórakoztató, de már ebben is érezhető a hatalmas teatralitás. Az első hangos filmjelenet forgatását bemutató jelenet a legjobb az egész filmben, mind csattanójában, mind mozis dimenziójában. De amint a túl hosszúra nyúlt felvételek átváltanak végzetes siránkozásba, hogy nem képes haladni a korral, fokozatosan lejtőre kerül, egészen a "LA shit hole"-ig, vagyis a film leginkább „WTF” jelenetéig.

Shyamalan, a hagyományos értékek babonás híve, kifogyott a poénötletekből, így legalább összetettebb társadalmi kérdéseket kommentál. Konkrétan örökbefogadást az azonos neműek által. A dramaturgiai szándék a közönség felé itt egyértelmű, csakhogy ahhoz, hogy ez működjön, erősen át kellene éreznünk a „home invasion” helyzet komolyságát (ami műfajilag ugyan szórakoztató, de nem lehet komolyan venni), és nem szabadna hinnünk a betolakodók elméletében (amire semmi okunk, hiszen egy ilyen bizarr karakterkonstellációban bármi lehetséges, főleg Shyamalan esetén).

"I went for a colonoscopy last month, and it was like looking at a painting by Jackson Polyp." Mennyire remek kezdés... és mennyire lapos eredmény. A főszereplő páros baljós szimbolizmuson, incselkedő szexualitáson és egy tragikus baleseten keresztül kúszik lefelé a pokolba. Lynch-szerű álmodozás, Cronenberg-szerű testiség, Kubrick-szerű punk. De a Mechanikus narancs című film felvillanása az utolsó érdekes dolog, amivel itt a második részben lehet dolgozni. A kezdeti motívumokban rejlő hatalmas potenciál kiaknázatlan marad: kiválóan lehetett volna dolgozni a központi páros kapcsolatának pszichológiájával (a nő nem tudja, mi változott meg, és fokozatosan, rémülten fedezi fel), közben kibogozni a sziget bizarr világát a maga félelmetes szabályaival, és az egészet metaforikusan befonni a kiégett író ihletkeresésének motívumával. Ehelyett a fiatal Cronenberg és a főhőse az empátiától és saját identitásától elszakadt, indokolatlanul antagonisztikus hiúságba ragadnak.

A bensőséges pszichológia és a megható érzelmek kiegyensúlyozott keveréke. Köszönhetően főként a főszereplőnek, amilyet a filmművészet még nem látott, sokkoló a megjelenése, és a belső énjét szórakoztató tanulmányozni. Brendan Fraser remekül játszik, hihetetlen sminkkel, és tökéletesen passzol hozzá a filmbéli lánya, Sadie Sink. Találkozásaikban ki nem mondott érzelmek forrnak, harag a megbántottságért az egyik oldalon, megbánás a másikon. Igen, Fraser karaktere túlságosan is sajnálja magát, és elmosolyogtató a felfedezése, hogy az őszinteség mennyire fontos az életben, de A bálna című film így is egy szép és érzékeny film marad, amelyből nem hiányzik a szerző művészi részesedése.