POMO

Ha nem lett volna a Drive - Gázt! sikere, Gosling és Scott Thomas nem ment volna bele. Annyira nézhetetlen, hogy az amerikai mozikban valószínűleg nem is fogják széles körben bemutatni. Egy Bangkokban tevékenykedő, nem éppen mintaszerű amerikai család egy átkozottul éles macsettával felbosszantja a helyi rendőrkapitányt. Hogy kinek kivel milyen ferde kapcsolata van, azt csak célzásokban, folyamatosan, egyre több lemészárolt holttest kíséretében tudjuk meg. Mindannyian szörnyszülöttek, akik vagy tizennégy éveseket erőszakolnak meg, vagy droggal kereskednek, vagy szemeket szúrnak ki. Mindenütt jelenlévő sötétség, a képbe gondosan belekomponált lámpák vagy neonfények, vörös félhomályban úszó sárkányszimbólumok, lassan mozgó alakok, sötét vagy pszichedelikus zene, és semmibe bámuló Ryan Gosling. A film játszik a néző elvárásaival, feszegeti, hipnotizálja, időnként megijeszti, máskor lenyűgözi, de nem nyújt végső elégtételt. Pansringarm zsaruja zseniálisan démoni szadista, Kristin Scott Thomas anyja pedig egy kellően gátlástalan ribanc. Ez egy furcsa film, amin elgondolkodsz, de nem jutsz semmire.

Inkább mint a Halálos iramban: Ötödik sebesség filmhez, ez a merev, gyorsan összehozott forgatókönyv a Die Hard - Drágább, mint az életed filmhez áll közelebb. Tanácskozás, akció, tanácskozás, akció, tanácskozás, akció és így tovább és így tovább. A tanácskozások nem olyan viccesek, mint amennyire szeretnének, az akció pedig komikusan túlzásba vitt, a korunk legsikeresebb akciós sorozathoz képest nem eléggé áttekinthető. Továbbá a hatodik rész nem egy olyan vonzóan egzotikus helyszínen játszódik, mint az ötödik, vannak olyan kitérők a cselekményben, amelyek feleslegesen elnyújtják és elveszik a dinamikus jellegét (a börtönlátogatás, Diesel és Rodriguez versenye), és az előzetesekben már láttuk minden csattanóját.

Egy tisztességes thriller, egy kifinomult rejtély fokozatos felgöngyölítésével. Egyes pillanatok kiszámíthatóak, de a történet mindig hagy valami megválaszolatlan kérdést a tarsolyában. A házastársi gondokat le kellene rövidíteni, jobb lendülete lenne a filmnek, bár egy bizonyos hipnotikus lassúság a nézővel való játék része. A téli Stockholm komor hangulata gyengébb, mint ahogyan azt a filmkészítők tervezték, de Mikael Persbrandt a hipnotizőr szerepében kiváló. Tulajdonképpen a legjobb dolog a filmben.

A film a 911-es segélyhívó operátorok pszichológiai kihívást jelentő munkájának eddig ismeretlen területére vezet minket, és az Oscar-díjas Halle Berry érzelmes színészi játékára támaszkodik, aki számára "az ő ügye" nagyon is személyessé válik. A thriller tisztességesen pörög, komor és izgalmas, az áldozat utazása a csomagtartóban pedig új pillanatokat kínál. De a fináléban, amire fel kellett volna tenni a koronát, minden találékonyságot elveszít, és csak klisét klisére halmoz, a befejezés pedig erőtlen, nulla katarzissal. Az eredmény egy rutinszerű és egyszerű film, amely semmiben sem emelkedik ki a tucatnyi hasonló gyilkos utáni hajszából és az elrabolt áldozatok megmentéséből. A bárányok hallgatnak és a Hetedik filmek elérhetetlenek, fényévekre vannak tőle.

Egy teátrálisan túlexponált szerelmi háromszög, vizuálisan élvezhető, de lelkileg semmitmondó. Luhrmann előveszi a Moulin Rouge filmben bevált elemeket, de a tragikus szerelem mélységét meg sem közelíti. Lassan jutunk el Gatsby karakteréhez, nagy elvárásokkal, és Leo jól néz ki a fakó jelmezeiben (mint mások is), de karaktere paradox módon a film legelvontabb és legellentmondásosabb elemének bizonyul. Közömbös számunkra, miközben ez a sztori a gyönyörű Daisy által megtestesített, élete álmához vezető út története. Mulligan csak dísz, Edgerton a kemény férje szerepében markánsabb, mint Leo Gatsby-je. Az egyetlen természetes szereplő itt a "nép képviselője" Maguire. Moulin Rouge filmet feldobtak az eredeti energikus vagy érzelmileg magával ragadó dalok, és életet is adtak bele. A nagy Gatsby előveszi Jay-Z százszor eljátszott slágereit (azonosítás New Yorkkal), Lana Del Rey hódító slágere pedig hiába próbál romantikus dimenziót adni a pazar képek leporellójának. Olyan erős téma, olyan sok nagy gondolat... A női nézők szeme pedig szárazon marad. ___ 2. megtekintés: A szereplők szembesítésének jelenete a hotelszobában - ha az egész film ilyen intim, lélektanilag koncentrált és dramaturgiailag érzékeny módon, azaz felesleges formai túlzások nélkül készült volna; és ha zeneileg csak a Lana Del Rey kulcsjeleneteiben segítette volna ki magát, akkor egy *kivételes* film lehetett volna.

Humorosnak látszani akaró gay-parádés móka egy elismert művésztől, akinek egy kihívásokkal teli (és kiváló) A bőr, amelyben élek dráma után szüksége volt egy komédiára, amiben kiélheti magát és szórakozhat. Kokainnal, amit a saját seggében csempészett be a forgatásra. Egy film, amelyre nincs találóbb és kifejezőbb leírás, mint egy *szar*.

A film inkább Dorota Nvotova vallomása több éves életszakaszáról, mint dokumentumfilm Nepálról vagy életről Katmandu-ban. Dorothy ottani karitatív tevékenységén keresztül (otthon és az utcán élő gyerekek megsegítése) bepillantást nyerünk az ország fővárosába, de ha a film készítői egy kiegészítő kommentár alkalmazásával a helyi életről is elmondtak volna valami általánosabbat, akkor a film nagyobb dimenziós dokumentarista értéket kapott volna. Dorota összehasonlítása az ottani és a pozsonyi "élet nehézségeiről", mint egy közvetlen és őszinte, nem félős lány előadásában azonban eléggé személyessé és szerzőivé teszi a filmet ahhoz, hogy az ember találjon benne valamilyen gondolatot és együtt érezzen a hősnővel. Szép zene.

A forgatókönyvírónak élénk fantáziája van, és a rejtélyes, mai napig nem megoldott valós eseményekre horror- és sci-fi témákat pakolt, mintha egy B-kategóriás horrorfilmből származnának, amelynek nincs helye a mozikban. A talált valós felvételek koncepcióját többszörösen megcáfolja a film logikája, az amerikai kalandorcsoport egyik karaktere sem érdekes, a helyi oroszok színészi alakításai pedig nevetségesek (a gyóntató nagymama, észrevétlenül olvasva a szöveget, no comment). A fináléban nincs hiány horrorisztikus feszültségben, de összességében egy nagy hülyeség.

Marvel-féle adaptációk Skyfall-ja. A sötétebb és felnőttebb hangvétel pokolian sokat segített Jon Favreau eredetileg srácoknak szánt szórakoztató filmnek. A realista és cinikus Shane Black imádja a Vasembert, és személyiségét tekintve mint Marvel legérdekesebb hősét, olyan mélységig dolgozza ki a karakterét, amit (Marvel-féle játékosságot megtartva) eddig egyetlen avenger film sem ért el. Stark érzései Pepper iránt és védelmezési hajlamai sokkal kézzelfoghatóbbak, egzisztenciális elmélkedései önkritikusabbak és találóbbak. Hozzá egy zseniálisan elkezdett játszma a jó és a rosszfiúk között, ahol mind Stark másodlagos múltbéli barátnő Rebecca Hall karakterének, mind - főleg! - a két rosszfiúnak (Raimi, tanuljál!) van értelme. Ők az aktuális világpolitikai események érzékelés segítségével tálalnak egy okos és provokatív fordulatot, amely egyben helyet ad Kingsley kedvencem kifejezésének. Mindehhez (különösen a második félidőben) rengeteg remek humor és tiszta, tűzijátékos akció jön, amire azt mondod magadban, hogy a speciális effekteknek nincs már merre fejlődniük (figyeld meg a "Digital Effects Crew" mennyiségét a záró feliratokban). A Vasember 3. a megrögzött rajongók és maximalisták intelligens kasszasikeres szupershow-ja, amibe én is beleestem a sok részlet vagy elem miatt - a törékeny Gwyneth elegáns fehér kosztümben, a vasember kesztyűjével és az önfelöltöző páncéllal kapcsolatos ötletek, a b&w-buddy csapatjáték, ami Halálos fegyver filmek aranykorát idézi, vagy a fenomenális légi jelenet, ahol ügyesen használják a zuhanó emberek 3D-s elhelyezését a térben, amit Tyler szuperhős-motívuma is (számomra a film csúcsjelenete) hatásosan beindítja. Marvel társaságnak példát kellene vennie a Universal Studios "vidámparkjáról", és megnyitni a saját Marvel Stúdióját, és egy önálló részt a harmadik Vasembernek szentelni.

A film felénél úgy gondolják, hogy minden szobában bekapcsolják az éjjellátó kamerákat, hogy reggelre kiderüljön, mi történt az éjszaka folyamán... Valahol az X-akták és az első Parajelenségek film dicső időszaka között lenne jó. A horrorkoncepcióknak ez a keresztezése ma már semmit sem tud nyújtani, és csak azt variálja, amit már százszor láttunk. A hátborzongató jelenetek működnek benne, de vajon az egy győzelem, ha valami csak a hangmérnökök munkája miatt működik a filmben? Nem túl hálás B-kategóriás filmszerep J.K. Simmons számára.