POMO

A Millió dolláros bébi című filmben Clint Eastwood nem mozdult el a ringből, itt pedig nem fog elmozdulni a háza tornácáról. A Gran Torino film a legutóbbi bokszolós opuszának bensőséges nyomdokain haladva még erőteljesebb kiütést ad a nézőnek. Clint az egyik legérdekesebb karakterét rendezi egy olyan filmben, amely úgy halad, mint egy "kés a vajban". Az egyszerű történet átlátható környezetében az egyes jelenetek tökéletesen zökkenőmentes folytonossága példaértékű, és mintegy kívánságra tálalódnak a szemünk elé, miközben kíváncsian tanulmányozzuk Clint karakterét. Még a fűnyírásról készült rövid felvételnek is van értelme ebben a filmben. Mindennek megvan benne a maga értelme és helye. Nem is beszélve a zárójelenet alatt futó dalról...

Egy unalmas amerikai szitkom egy diszfunkcionális családról játékfilm formájában. A viccek fele nem vicces, a többi úgy-ahogy elmegy. Szerencsére a film végére sikerül megismerni a szereplőket és felkapaszkodni, de a korábbi felvételek nagy része éppen attól szenved, hogy nem értjük, mi vicces az adott jelenetekben. Témájában azonos, de sokkal ötletesebb a Frank Oz Halálos temetés című vígjátéka (2008).

Komor film noir krimithriller a Fincher Hetedik vagy A zodiákus filmjei szellemében. Erős reménytelenségi hangulat, nagyszerű Daniel Auteuil, gyönyörű és törékeny Olivia Bonamy, párbeszédek piszkos szalvétákkal a hamutartóban, hideg whiskyvel leöntve. Technikailag briliánsan kivitelezve. De a forgatókönyv visszafogottabb is lehetett volna az Auteuil által alakított zsaru alkoholfüggőségében. Talán többet is iszik, mint Nick Cage a Las Vegas, végállomás című filmben, és ettől a film 20 perccel hosszabbnak tűnik, mint amilyen valójában. Ennek ellenére is becsületesen kipréselt négy csillag.

Történelmi mese fogyasztói néző számára. A szereplők jellemzése leegyszerűsített, a két szereplő közötti érzelmeket itt a giccses megvilágítással és az arcukon kívüli kép elmosódásával hozzák létre. Mint a legrosszabb szappanoperában. Másrészt - a történet gyors tempóban halad előre, és a Philip Glass zenéjével aláfestett Pozsony és Prága hatása ellenállhatatlan, sőt meseszerűen történelmi. Kissé meglepő, hogy a legmarkánsabb karakter (és alakítás) nem Edward Norton, hanem Paul Giamatti. Ha nem lenne az a nagyon kínos próbálkozás, hogy lenyűgözzön minket a csattanóval, amire minden kicsit is gondolkodó néző (legalább) tíz perccel korábban magától is rájön; és főleg, ha nem lenne a teljes üresség és alulfejlettség, adnék "vétkes" 4*-ot.

A film még egy kicsit jobb is lehetett volna, ha jobban koncentrál Lars állapotának okaira, és mélyebben belemerül a pszichéjébe (lásd az Ébredések című filmet). De a filmalkotók által választott egyszerűbb út, a Hallström-féle kedves látogatás egy faluban, ahol egy különcöt maximálisan támogatják a megértő és a jó szomszédok, sem rossz. Az alkotók megközelítése egyedi, az érzékenyebb nézők felé irányul, bájos humoros távolságtartással, a valóság és a kiszínezett idealista világ közötti finom egyensúlyozással. Ehhez pedig nagy írói és rendezői tehetség kell. Nem csak a kiváló Ryan Gosling miatt hajlok a négy csillag felé, hanem MINDEN színész miatt. Nélkülük nem működne. És Paul Schneider bölcs meghatározásáért a felnőttkorról.

Lucio Fulci filmográfiáján belül, melyet néhány szar horrorfilm ront el, amely ironikus módon leginkább "híressé" tette őt (és taszította a B-kategóriás filmek árnyékába), a Door to Silence című film a hangulatteremtésben, a kamera- és díszletmunka tehetségének átlagon felüli bizonyítéka. Ebben az esetben főként kültéri helyszíneken. Kár, hogy a csattanó gyakorlatilag már a nyitó feliratoktól világos, és a film az utolsó harmadban vontatottá válik. De ezt nagyrészt ellensúlyozza a tűrhető John Savage, akiről a kamera gyakorlatilag le sem veszi a szemét.

Elbűvölő fantazmagória, amely egyszerre gyönyörködtet Neil Jordan mesterien érzéki rendezésével és sulykol a történet érintetlen ártatlanságával, ellentmondásosan belegabalyodva három egymásba fonódó történetszál bosszantó kuszaságába. Csodálatos és fájdalmas élmény egyben, és minden bizonnyal olyan film, amilyet nem lehet gyakran látni. Gyönyörű díszletek, Terence Stamp szimpatikus kámeaszerepe.

Az egyetlen dolog, ami egy kicsit aláássa a filmet, az a homályos beállítás, hogy milyen korszakban játszódik. Annak érdekében, hogy a sztori a mai mércével mérve ne tűnjön irracionálisnak és túlzónak, Herrmann-hangzású zenével aláfestett, mintha a háború utáni időszakban játszódna. De a jelmezek, a frizurák és sok szereplő viselkedése, valamint a forgatás technikai formája megfelel a mai kornak, hogy a mai (figyelmes) tizenéves néző számára is vonzó legyen, akinek ez lehet majd az élete filmje... Ha azonban félretesszük ezt az időbeli ziláltságot, az Könyörtelenek film egy érzelmileg erős, tökéletesen forgatott (szuper operatőri munka), színészileg is tökéletesen megformált drámává válik, amely formailag is utoléri a Hollywood legjobbjait.

Tartalmi szempontból baromság, nem működő csattanóval. De annyira árad belőle a filmalkotók grindhouse iránti szeretete, Robert Rodriguez operatőri munkájának imádata, és főleg igyekezet, hogy minden jelenet, még ha csak néhány másodperces is, tökéletes legyen, hogy mint lelkes amatőr tisztelgés Tarantino és Rodriguez előtt, nem hagyhat hidegen. Dicséret jár a jól megválasztott narrátorért, a főszereplők arcáért és "baromian komikus" hangjáért is. Jan Votýpka a szó legjobb értelmében őrült. A három csillagom kompromisszum a kétcsillagos tartalom és a négycsillagos koncepció között.

"You just got killed by a Daewoo Lanos, motherfucker!" - ez volt az egyetlen olyan mondat, ami hangosan megnevetett. Egy Apatow-produkcióhoz képest meglepően humor nélküli ügy. És nem azért, mert nem értem a füvezők humorát, vagy mert Rogen és Franco szájában nem mutat jól a joint, McBride kezében pedig a puska; hanem azért, mert ez a forgatókönyv végig, a szó szerinti értelemben egy nagy görcs.