POMO

In terms of directing and acting, The Sentinel is a GREAT genre flick, but it unfortunately suffers from a moment of screenwriting weakness in the climax. And that’s a shame.

Egy kis giccses érzelgős film, amely önmagától való félelmében nem képes többre, mint a szappanoperaszerű primitív értelmezésre. Ha fikció lenne, és nem lennének benne első osztályú színészek, akkor egyáltalán nem tudna mivel lenyűgözni, és még a mozikba sem kerülne be. Néhány jelenet úgy-ahogy erőteljes, és indulatokban sincs hiány, de mindez megvolt a hasonlóan szentimentális, de kidolgozottabb forgatókönyvvel rendelkező A tűzből nincs kiút című filmben is. Nem állítom, hogy az íróknak a film igényeihez kellett volna igazítaniuk a valóságot, de legalább egy-két mellékszálat azért hozzáadhattak volna. Két órán keresztül nézni két imádkozó férfit a romok között, és két síró feleséget, akik otthon várják őket, hát ahhoz sok türelem kell.

A Mann Szemtől szemben remekművére oly jellemző pszichológia sajnos - de érthető módon - itt hiányzik. Itt nyári hangulat a fontos. A forgatókönyv néhány dialógusgyöngyszemtől eltekintve csak egy szokványos krimi, és a film dinamikája még csak meg sem közelíti a telített trailer ígéretét. Michael Mann mester azonban így is nagy dolgot csinált a semmiből, ami azért hagy néhány emlékezetes nyomot. Számomra ez Colin Farrell és Li Gong első közös motorcsónakos útja, Moby zenéjével aláfestve, Mann-féle akció klasszikus, utánozhatatlan taktikája és realizmusa, és végül a befejezés költészete, amelyből senki sem kerül ki egyértelmű győztesként.

Felesleges túlkombináltság és túlzott hossz versus hatalmas tengeri szörnyek és Bill Nighy által alakított, sminkesei/digitális varázslók által kreált nyálkás (a szó szoros értelmében) gonosz. Johnny Depp ugyanolyan jó, de már nem tud meglepetést okozni. Ki kellet volna hagyni egy-két sztorivonalat, lerövidíteni 120 percre, és máris 4* lenne.

Egyszerű tartalmú, de nagyon szépen forgatott orosz minifilm, amiből csöpög az orosz patetizmus. De szinte mesebeli egyszerűsége miatt ez nem is zavaró.

Lapos, unalmas, vizuálisan nem vonzó. És számomra, aki ateista vagyok, aki legfeljebb a saját hitét ismeri el, sztori szempontjából is unalmas. A színészek, Ian McKellen kivételével, unalmasak; egyedül Hans Zimmer sötét zenéje színvonalas marad. Nem olvastam az előzményeket, és most már nem is fogom. Tipikus hollywoodi film, marketing szempontjából zseniálisan eladott semmit.

Kellemes családi film, amely meglepő módon nem a hős kutyákról szól, akik megmentik az embereket, ahogy azt a képek és a Disney klisés produkciója alapján gondolnánk. Frank Marshall játéka korrekt, és gyerekek mellett, akik aranyos kutyák mellett egy komikus karaktert (Jason Biggs) is találnak itt, nem irritálja a felnőtt intellektust, sem a szentimentalizmust kerülőket. A mennyiség elviselhető, a színészek pedig a műfajon belül korrekt, átlagon felüli munkát végeznek. A kutyás jelenetek sikerültek, a táj pedig gyönyörű. Egyedül a film hosszával van némi probléma - a második harmadban már kifullad. De ha a szomorú kutyaszemek láttán elérzékenyülsz, akkor számodra 4* is lesz.

Hollywoodi eye-candy szórakozásként a fiatal közönség számára hibátlan, de mint Singer X-Men 2.: A kívülállók filmjének folytatása szomorú. Brett Ratner lelkes filmes, a szép képek, effektek és filmhősök megszállottja, de túl sekélyes és gyerekes ahhoz, hogy értelmet adjon annak az anyagnak, amit Bryan Singer felvázolt előtte. Juggernaut (Vinnie Jones) karaktere és az időnkénti logikai bakik mintha Paul W.S. Anderson játékadaptációjából estek volna ki, és a film a Fantasztikus négyes című filmhez áll közelebb, mint az elődjeihez. Tizenhét éves koromban, amikor imádtam a Kommandó című filmet, mert "mindig történt valami", akkor az X-Men - Az ellenállás vége filmet az egész filmszériából legjobban szerettem volna. Ui. Ha Singer az egyébként is érdekes forgatókönyvhöz hozzáadta volna a "saját dolgokat", és ő maga forgatta volna komolyabb arccal és visszafogott 120 perces játékidővel, akkor valóban ez lehetett volna a sorozat legjobb része.

A bárányok hallgatnak című film mellett minden idők legerősebb pszichológiai thrillere. A műfaj gyöngyszeme, amelyben minden filmkészítési elemből abszolút maximumot sikerült kihasználni. A néző idegeit, érzelmeit és a lelki világát is. Sötétség, amely elállítja a lélegzetedet, és álmatlan éjszakákat okoz.

A Poseidon film akár 130 percig is tarthatna. Akkor az első 40 percben szokásos módon karakterekkel foglalkozna. De forgatókönyve lazább utat választ, tíz perc után felborítja a hajót, mindegyik főszereplő alig egyperces bemutatkozást kap. Többet, de még mindig keveset tudunk meg róluk folyamatosan a hátralévő 80 percben, a hajó "aljáról" a "fedélzetére" menekülés során - és máris a Háborgó mélység filmben találjuk magunkat, csak cápák nélkül. A karakterek nem sokat érnek, csak úgy vannak, a halálukat kísérő rövid érzelmi görcsök mesterkéltek. A sztori gyakorlatilag nem létezik. De a néhány igazán gusztustalanul nyomasztó, klausztrofób jelenet miatt nagyvásznú 3* adok. Üres és helyenként ostoba film, de egy pillanatra sem untat, és technikailag egy tökéletesen kivitelezett roller-coaster ride of thrills. Bár nem olyan menő és kiszámíthatatlan mint a Háborgó mélység című film.