POMO

Olyasmi, mint Angélique, az angyali márkinő film, de hajók és Peyrac nélkül, és csak egy rövid romantikus jelenettel. Plusz néhány szúrós kínzási vagy gyilkossági jelenettel. De kevés ahhoz, hogy kielégítse Fulci rajongóit. Kinek is szól ez az unalmas film?

Kistestvér az olyan művek családjából, mint a Rosemary gyilkosa című film (1981) vagy The Toolbox Murders film (1978) - vagyis brutális splatter slasher, amely perverz módon élvezi a véletlenszerűen kiválasztott áldozatok legbrutálisabb gyilkosságait. A film az első perctől az utolsóig a gyilkossal van, és a szüntelen morgását hallgatva úgy tesz, mintha pszichológiai szondázás lenne az elméjébe... hát, nem is tudom. Egy látványos jelenet (puskával autóra ugrás), egy izgalmas jelenet (vécé a metróban) és egy váratlan, meglepően jó befejezés - ez az, ami ezt a B-kategóriás szemetet 2 csillagra húzza fel.

A plátói gyerekkori szerelmem, a legviccesebb vagy második legviccesebb film, amit életemben láttam. Véletlenül a legvéresebb is. A Hullajó filmet nézni olyan, mintha egy 50 éves szexéhes apácát néznénk, amint elveszíti a szüzességét Rocco Siffredivel - a dekadencia és a legjobban elfajult humor tökéletes élménye. Allergiás vagyok a háziállatokra, de szeretnék egyet otthon tartani - egy szumátrai patkánymajmot. És a pudingnak számomra soha többé nem lesz ugyanolyan íze.

Humanista odüsszeia egy külsőleg szörnyű, de belsőleg gyönyörű ember lelkébe. Mesteri kamera- és fénytechnika, kivételes színészi alakítások. Az anyag olyan érzékeny rendezői megközelítése, mintha az illető térden állna előtte. Egy filmes esemény az egyik legszebb befejezéssel a mozivásznon.

A Millió dolláros bébi című filmben Clint Eastwood nem mozdult el a ringből, itt pedig nem fog elmozdulni a háza tornácáról. A Gran Torino film a legutóbbi bokszolós opuszának bensőséges nyomdokain haladva még erőteljesebb kiütést ad a nézőnek. Clint az egyik legérdekesebb karakterét rendezi egy olyan filmben, amely úgy halad, mint egy "kés a vajban". Az egyszerű történet átlátható környezetében az egyes jelenetek tökéletesen zökkenőmentes folytonossága példaértékű, és mintegy kívánságra tálalódnak a szemünk elé, miközben kíváncsian tanulmányozzuk Clint karakterét. Még a fűnyírásról készült rövid felvételnek is van értelme ebben a filmben. Mindennek megvan benne a maga értelme és helye. Nem is beszélve a zárójelenet alatt futó dalról...

Egy unalmas amerikai szitkom egy diszfunkcionális családról játékfilm formájában. A viccek fele nem vicces, a többi úgy-ahogy elmegy. Szerencsére a film végére sikerül megismerni a szereplőket és felkapaszkodni, de a korábbi felvételek nagy része éppen attól szenved, hogy nem értjük, mi vicces az adott jelenetekben. Témájában azonos, de sokkal ötletesebb a Frank Oz Halálos temetés című vígjátéka (2008).

Komor film noir krimithriller a Fincher Hetedik vagy A zodiákus filmjei szellemében. Erős reménytelenségi hangulat, nagyszerű Daniel Auteuil, gyönyörű és törékeny Olivia Bonamy, párbeszédek piszkos szalvétákkal a hamutartóban, hideg whiskyvel leöntve. Technikailag briliánsan kivitelezve. De a forgatókönyv visszafogottabb is lehetett volna az Auteuil által alakított zsaru alkoholfüggőségében. Talán többet is iszik, mint Nick Cage a Las Vegas, végállomás című filmben, és ettől a film 20 perccel hosszabbnak tűnik, mint amilyen valójában. Ennek ellenére is becsületesen kipréselt négy csillag.

Történelmi mese fogyasztói néző számára. A szereplők jellemzése leegyszerűsített, a két szereplő közötti érzelmeket itt a giccses megvilágítással és az arcukon kívüli kép elmosódásával hozzák létre. Mint a legrosszabb szappanoperában. Másrészt - a történet gyors tempóban halad előre, és a Philip Glass zenéjével aláfestett Pozsony és Prága hatása ellenállhatatlan, sőt meseszerűen történelmi. Kissé meglepő, hogy a legmarkánsabb karakter (és alakítás) nem Edward Norton, hanem Paul Giamatti. Ha nem lenne az a nagyon kínos próbálkozás, hogy lenyűgözzön minket a csattanóval, amire minden kicsit is gondolkodó néző (legalább) tíz perccel korábban magától is rájön; és főleg, ha nem lenne a teljes üresség és alulfejlettség, adnék "vétkes" 4*-ot.

A film még egy kicsit jobb is lehetett volna, ha jobban koncentrál Lars állapotának okaira, és mélyebben belemerül a pszichéjébe (lásd az Ébredések című filmet). De a filmalkotók által választott egyszerűbb út, a Hallström-féle kedves látogatás egy faluban, ahol egy különcöt maximálisan támogatják a megértő és a jó szomszédok, sem rossz. Az alkotók megközelítése egyedi, az érzékenyebb nézők felé irányul, bájos humoros távolságtartással, a valóság és a kiszínezett idealista világ közötti finom egyensúlyozással. Ehhez pedig nagy írói és rendezői tehetség kell. Nem csak a kiváló Ryan Gosling miatt hajlok a négy csillag felé, hanem MINDEN színész miatt. Nélkülük nem működne. És Paul Schneider bölcs meghatározásáért a felnőttkorról.

Lucio Fulci filmográfiáján belül, melyet néhány szar horrorfilm ront el, amely ironikus módon leginkább "híressé" tette őt (és taszította a B-kategóriás filmek árnyékába), a Door to Silence című film a hangulatteremtésben, a kamera- és díszletmunka tehetségének átlagon felüli bizonyítéka. Ebben az esetben főként kültéri helyszíneken. Kár, hogy a csattanó gyakorlatilag már a nyitó feliratoktól világos, és a film az utolsó harmadban vontatottá válik. De ezt nagyrészt ellensúlyozza a tűrhető John Savage, akiről a kamera gyakorlatilag le sem veszi a szemét.