POMO

Miért olyan végtelenül lassú film a Párizs, Texas, mint a végtelen texasi síkságok, amelyeket a zöld növényzet és a kék égbolt díszíti, és amelyek a nyomasztó prágai télben balzsamként hatnak a lélekre? Mert meg kell érdemelnünk egy ilyen csodálatos befejezést, amitől eláll a lélegzeted és egy szem sem marad szárazon. És ráadásul a fiatal Nastassja Kinski, aki nagyon hasonlít az első szerelmemre.

Bátor filmalkotók hitelesen hátborzongató és dokumentumfilm-értékű alkotása. A film szándékos hűvössége és a karakterektől való távolságtartása illik ahhoz a világhoz, amelyben játszódik. Ez nem az ő hátránya. Az a feleslegesen hosszú játékidő. Ki kellene válogatni a lényeget, levágni 100 percre, és máris egy nagy durranás lehetett volna!

Ha túl tudsz lépni a giccses és szentimentális csomagoláson, akkor egy szép filmet fogsz élvezni, karizmatikus Jeff Bridges-szel és gyönyörű felvételekkel az óceánról, pálmafákról, égboltról stb. De Ridley Scott számára már a forgatókönyv elolvasásakor világos lehetett, hogy ezúttal inkább lazítani fog, de alkotói szempontból nem fog tovább jutni.

Ahhoz képest, hogy mennyire abszurd a Dr. Halál film témája, és mennyire tisztán B-kategóriás a kivitelezése, valójában egy elég szórakoztató B-aromság. Mármint ha elég távolságtartóan tudsz filmeket nézni akkor is, ha Mark Ruffalo is játszik a filmben.

Egy tisztességes, bár kissé beszédes, paranoiás kémfilm egy kiváló lövöldözéssel. A karakterek boncolgatása itt nem igazán fontos, de annál jobban tetszik Clive Owen testbeszédének ékesszólása. Argentin típusú karakter, pont neki való. Naomi arcának csak marketing célja van, a plakáton. A sztori meglehetősen túlkombinált, de lebilincselő, és a halk, lüktető elektronikus zene ritmusára folyamatosan izgalomban tart (egyszóval jó szórakozás szurkolni egy szimpatikus fenegyereknek, aki szembeszáll a világ leghatalmasabb manipulátorával). Építészetileg lenyűgöző ház a sziklákon sem hiányzik, mint egy Bond-filmben. Szó sincs az új Bourne filmről, és a Michael Clayton film is mélyebbre ment, de Pollack A tolmács című filmjéhez ez a Tykwer kifejezetten üzlet-orientált alkotása közel áll.

Ez a film olyan, mint egy darab nyers hús, amely a véres és zsíros hentesasztalon fekszik. De ez a hús minőségi bikából származik, biológiailag egészséges, és jól átsütve pompás steak lenne belőle. De John McNaughton egy B-kategóriás alkotó, ő nem süt steakeket, hanem nyersen tálalja őket. A Henry: egy sorozatgyilkos portréja film egy alacsony költségvetésű pszichológiai ócskaság, amelynek középpontjában a konyhaasztalnál folytatott párbeszédek állnak, amely körül három vesztes ül: egyikük egy butácska lány, akinek nincs otthona, a másik látványra is visszataszító és mentálisan zavart bunkó sörrel a kezében, a harmadik pedig egy befelé forduló, elcseszett gyerekkorú csávó (a debütáló Michael Rooker), aki olyan gyilkosságokkal fűszerezi az életét, amelyek során (vagy után) nem érez sem érzelmeket, sem bűntudatot. Valahogy mégis működik ez a nem éppen családi film, megragadja a néző figyelmét, kíváncsiságot ébreszt benne, és arra készteti, hogy megpróbálja megérteni a szereplőket és tetteiket. És egy olcsó B-kategóriás rendezőből minőségi underground rendezőt csinál. Ha pszichológiailag lenyűgöz a nyers erőszak a filmekben, és bosszant, hogy az olasz, spanyol és mindenféle más csúnya vérengzős filmekben lebutított formában van tálalva, akkor a Henry: egy sorozatgyilkos portréja film az életed filmje lesz. Haneke Funny Games című filmje itt egyetlen több perces jelenetbe van tömörülve, ami miatt a filmnek problémái voltak a forgalmazással és a nézői korosztály meghatározásával. Nem is csodálkozom, mert ez tényleg nem semmi.

[a képregényt nem ismerem] A felvételek 20%-a aktuális esemény, 80%-a flashbackek, amelyekben olyan karakterekkel ismertetnek, akikhez egész idő alatt nem találtam utat, és akik közül csak egy - Rorschach - jól megírt és eljátszott (vagyis érdekes). Gyakorlatilag nincs akció, de az egészet gyönyörű látványvilágba csomagolták, tele fantáziadús montázsokkal, lassított felvételekkel és fantasy hangulatban, ahol semmi sem lehetetlen, és ahol egy neonkék szuperhős folyamatosan filozofál valami olyan rendkívül spirituális dologról, ami meghaladja a földlakók felfogóképességét. A Watchmen: Az őrzők film első harmada lenyűgözött és magával ragadott (és kellemesen meglepett a főszereplők szexualitása, brutalitása és erkölcsi romlottsága), de alig vártam, hogy mikor érnek véget a flashbackek, és elkezdődik a filmes kaland. A második harmadban nem volt változás, kezdtem unatkozni és bosszankodni. A film utolsó harmadát szó szerint ÁTSZENVEDTEM. Ha producere lennék ennek a megalomániás R minősítésű politikai-(ál)filozófiai-fantasztikus beszélgetős filmnek, felkötném magam...

Ebben a filmben minden úgy működik, mint egy svájci óra. A két főszereplő mesterien eljátszott párbeszédpárbaj, tökéletes karakterrészletekkel, a lehető legjobban közönségbarát módon filmezve és vágva. Ebben a tekintetben a Frost/Nixon film szó szerint unikum, és Ron Howard rendkívüli képességéről tanúskodik, hogy a legkommerszebb nézőt is képes kielégíteni a kihívást jelentő anyaggal. Az ebből a miliőből származó filmek, legyenek bármilyen jók is, általában hosszúak, bensőségesek, komorak, és inkább az intellektust masszírozzák, mint az érzelmeket vagy a vonzó látványt. A Frost/Nixon film látványvilága Hans Zimmer zenéjével és a Martin Sheen és Frank Langella közötti rivalizálóan ragadozó, alázattal és tisztelettel teli kémiával párosulva szó szerint szaftos, szexi filmes csemege.

Minden privát buli nélkülözhetetlen része. A kedvenc jelenetem a "We're from your face!". Ellenállhatatlanul baromi humor. Knoxville, Steve-O és Acuña pedig istenek.

A Gettómilliomos film a mondanivalója szempontjából egy új Tigris és sárkány. Ugyanolyan hatása lesz. Ez egy szerelmi történet a világ egzotikus részéből, univerzális nyelven elmesélve, amelybe a hétköznapi néző nem tud behatolni. Az indiaiak pedig hiába állítják majd (mint egykor a kínaiak), hogy ők már évtizedek óta készítenek ilyen filmeket otthon. Nem, nem készítenek. Valakinek kívülről kell közéjük jönnie, és elő kell vennie a saját nyugat-európai látásmódot. A Gettómilliomos nem egy bollywoodi film, hanem Bollywood mint filmkultúra tűzijátékos ünneplése, annak minden romantikájával együtt. Egy gyönyörű szerelmi történetben teljes mértékben kihasználja az indiai mikrokozmosz pompáját és nyomorúságát, és fantáziadús és friss módon ad neki közönségvonzó fordulatot. Ez a kis és szerény filmgyöngyszem jobban ragyog, mint az összes Los Angeles-i ékszerbolt, ahol Benjamin Button vásárol. Ez egy olyan film, amely az életet, a hitet, a pozitív gondolkodást ünnepli; egy olyan film, amely nem azért készült, hogy az év díjnyertes filmje legyen. És pont ezért megérdemli. A mai korban ez a film egy kisebb csoda. Danny Boyle pedig kis Jézus. Ui. Jen Lopez és Rosario Dawson is Freida Pinto vonásaival rendelkezik, de nincsenek nekik az ő szemei. Egyetlen hollywoodi színésznőnek sincs olyan szeme, mint Freida Pintónak...