POMO

Sandra Hüller újabb kiváló színészi alakítása, akinek két filmje is találkozott idén a Cannes filmfesztivál versenyszekciójában (a másik a The Zone of Interest). Bár ő a főszereplő, végig nem tudjuk, hogy bűnös-e vagy sem. Arckifejezése és előadásmódja többnyire hűvös, érezzük benne a gyilkost, de teljesen természetesen játssza az ártatlant. Már a szereposztása is tökéletes húzás volt. Egyébként egy dialógusokkal teli, hosszabb játékidővel rendelkező film, melynek része egy tárgyalás is, a tragikus esemény érdekes, eljárás szerinti nyomozással. A nehéz igazságkeresés kétértelműségét tekintve kiváló minőségű rendezés

Egy kellemes film az élet öröméről, az élet adta minden akadály ellenére. A főszereplő egy mindig pozitív hangulatú úr, aki számára a tokiói vécék takarítói munkája nem megalázó, mert megérti annak fontosságát a társadalomban. A társadalomra, a benne élő emberekre pedig szeretettel és tisztelettel tekint. Wim Wenders egy ilyen filmhős mindennapjait is érdekesen tudja elmesélni, a cselekményben felbukkanó szereplőkön keresztül, a találóan kiválasztott ismerős dalok segítségével fokozatosan feltárva a múltját, képes meghatározni a belső lelkiállapotát. Minden vidám arckifejezés mögött mindig van egy kis szomorúság is. Kōji Yakusho japán színész kiváló alakítása, aki szavak nélkül többet tudott elmondani, mint amennyit szavakkal ki tudna fejezni.

Egy valódi esemény. A 19. század második felében, amikor az egyház mai szemmel nézve még szabályos bűnszervezet volt. A film közönségbarát szerkesztése átfogóan érzékelteti az események átélését minden érintett részéről - a zsidó szülők részéről, akiknek gyermekét az egyház erőszakkal elviszi, hogy keresztény hit szerint nevelje; az elrabolt gyermek fiútestvére részéről, aki sok év után is rendületlenül hisz a megmentésében; az egyház képviselői részéről, akik azt hiszik, hogy isteni hatalmat gyakorolnak; és maga a pápa részéről, aki úgy gondolja, hogy az egyeltlen, aki előtt számot kell adnia, az Isten. Egy elvakult hatalom által irányított, elkeserítő igazságtalanság, amelynek eredménye az elszakadás, a gyötrelem, a családi kötelékek és a saját identitás elvesztése.

Törékeny történelmi film az ételek iránti imádatról, illetve Juliette Binoche és Benoît Magimel szerelméről, akiket az ételek szeretete köt össze. Mindketten mesteri szakácsok, beavatottan tudnak beszélni az ételről, és mindketten élvezik az ínyenc fogásokat. A felvételek túlnyomó része elegáns lassított felvételekből áll az ételkészítésről, másik jelentős része pedig olyan felvételekből, amelyeken az emberek esznek - ők ketten, vagy a vendégeik. A szinte teljes egészében a ház belső tereiben játszódó film cselekménye gyér, és csak a központi pár finoman ábrázolt, előkelően romantikus, kölcsönös tisztelettel teli kapcsolata tartja össze. Aki szereti a főzést, a sütést és az elegáns francia étkezést, adjon egy-két csillagot az értékelésemhez

Rendkívül lassú és a közönség számára egyáltalán nem izgalmas, egy fiatalember "spirituális útja" az élet értelmének megértéséről, amelyet egyik napról a másikra hirtelen megváltoztatta lánytestvére tragikus halála. Hosszú beállítások, beszélgetés az emberekkel, a vietnami vidék hétköznapi háttere. Semmi fokozás, semmi cselekményfejlődés, ahogy azt a filmekben megszoktuk. Három kimerítő órában. El sem tudok képzelni olyan lelkiállapotot, amiben ez a film jobban "érthető" lenne számomra.

A vegán irányzat már nem menő – egyáltalán ne egyél, és szentté válsz! A progresszív Jessica Hausner ismét mesés industry jellegű külső és belső tereket komponál, ezúttal industry és pulp hangulatban (az a luxusház hihetetlen), a sztori pedig több témába is elmélyül: a mentori manipuláció veszélyeibe, a tinédzserek önkeresésébe, és ironikus módon az egyre inkább szigorúan meghatározott diétás trendekbe. A szinte Wes Anderson-féle karakterek absztrakt világa játékos, humoros és komoly, de még nem annyira érett ahhoz, hogy mélyebb és maradandóbb benyomást hagyjon maga után.

A katonai CGI-kutyák deaktivált "vezérlőchipekkel" harapdálják és felfalják egy tömeges autóbaleset résztvevőit egy ködös, omladozó mega hídon, 70 méterrel az óceán felett. Komolyan. Formulaszerű karakterek hagyományosan túljátszó, üvöltöző koreai színészekkel; minden műfaji klisé, beleértve a főszereplőt a hídról lelógó teherautóban; és egy bugyuta happy end. Vagy itt más befejezést vártál volna?

Egy metaforikus éjszakai utazás a szabadság és jobb élet felé. Egy világítótorony egy öreg őrrel a toronyházakkal beépített Libanon közepén, egy misztikus jósnő szerencsét hozó sorsjegyekkel és egy pár, aki a part felé tart, hogy felszálljon a hajóra, amely elviszi őket Európába. Mindennek, ami a filmben elhangzik és történik, hatalmas ábrándozási dimenziója van, de a kölcsönös összefonódás miatt az egész egyben marad, és a színészek arckifejezésével szinte hipnotikussá válik. De nem mindenkinek való. Egy jellegzetes darab a Cannes erősen anti-mainstream szekcióból, találó "Acid" (mint az LSD) címmel.

Érzékeny film az örömről, a várakozásról és a csalódás mélységéről, amelyet egy tinédzserlány a barátnőivel együtt töltött bulizási nyaralás alatt él át. Első látásra csak egy újabb felesleges Netflix-film, de a főszereplő által átélt események érzelmi és lelki fokozatos feltárását illetően egy rendkívül érzékeny bensőséges dráma. Először is Mia McKenna-Bruce főszereplő kiváló alakításával, de főként debütáló Molly Manning Walker tiszteletreméltó rendezésével.

Egy felnőtt, foglalt nő bonyolultabb szexualitásának dialógokban történő feltárása, a fiatalkorára, gyermekkorára, apjával való kapcsolatára stb. visszatekintésének formájában. Néző számára érdekes téma, de banálisan, túl biztonságosan családi film módjára elmesélve, kreatív művészi hozzájárulás nélkül. Egyedül a gyermek kezdődő szexualitásának első utalásai ábrázolásában újszerű.