POMO

Egy törékeny, mondhatni introvertált film egy szeretett embertő való búcsúzásról. Ebben az esetben fokozottan fájdalmas helyzetben, amely lehetetlenné teszi a méltóságos elbúcsúzást, és azzal a tudattal, hogy egy másik, hasonlóan közeli személyt találni szinte lehetetlen lesz. Mint a dél-amerikai művészfilmek szokott lenni, itt sem a néző érzelmeinek csavargatása a cél, hanem az akadémikus tapintatosság. A szimfonikus hangsáv például csak szerényen, minimalista módon hangzik el, dallamos motívumok nélkül.

A második fele megmenti a helyzetet, de amikor vidékre történő költözésről van szó és a helyi szereplők is belépnek a történetbe, már szellemes is. De a szereplők állandó, teljesen logikátlan felfedezése és találkozása akárhol és akármikor, melyek még csak meg sem próbának esztelenül véletlenszerűnek tűnni, a filmet egy olcsó szélhámoskodási szintre húzza le. Ami viszont örömteli a filmben, az az, hogy a litvánok, bevallva Guy Ritchie iránti csodálatukat, egy brit akciósztárral készítettek egy pörgős, fergeteges zsánerfilmet, amely részben Londonban játszódik. És hogy nem féltek karikatúraszerűen eltúlozni az országukat, mint egy "kelet-európai lyukat", tele tolvajokkal, perverzekkel és a legdurvább parasztsággal.

Aranyos perverz bűnös öröm. Az egyetlen felróható dolog a túljátszó színészek és butácska dialógusok. A B-kategóriás jellegével inkább az eurotrash nagy alkotása büszke címre pályázik. Nincs benne sem vér, sem vérrontás, nincs gyilkosság. A "bűnös törpe" nem gonosz. Ő csak perverz. Őt a meztelenség, a szex és a perverzió érdekli. Az Uncut változat néhány perc szabályos pornófelvételt tartalmaz, eltérő vizuális színezéssel, ami egyrészről szemet szúró, de ugyanakkor a gátlástalan malacságok kihasználásának sajátos báját is adja, a gyermeki ártatlanság poétikájával fűszerezve, mechanikai játékok formájában. Ellenállhatatlan.

Színvonalas produkció (szereplők, díszlet, korabeli hangulat), de csak szűkebb közönség számára szórakoztató, amelyhez én nem tartozom. A főszereplő magánéletét a film felvázolja, de 90%-ban a politikusok közötti fecsegésnek és összeesküvésnek szenteli. A tisztességes karakterrajzok és a különböző politikai nézetek, motivációk és erkölcsi értékek érdekesen sziporkázó mozaikja ellenére nem élveztem; ahogy az ábrázolt események történelmi jelentőségét sem.

Szép kivitelezés és dicséretes bemutatkozása egy - a filmvilágban kevésbé ismert, de méltán figyelemre méltó - történelmi személyiségnek (akit politikai elődje, William Wallace beárnyékolt). Műfajilag is kielégítő, megvan minden szükséges mainstream attribútuma. Ami azonban megakadályozta a teljes értékű élményt, az a kiszámíthatóság és az elbeszélés nem eredeti megfogalmazása volt, személyes közreműködés nélkül, főleg a rendező részéről. Olyan jelenetek és pillanatok, amelyek megkülönböztetik a filmet más hasonló filmektől. Azokat még jobban is értékeltem volna, mint egy háborús vérengzést. És jobb, mint az erősen középszerű filmzene.

Nem mintha rajonganék a Fincher alkotásáért (én a skandinávokért rajongok), de ezzel a tettel a filmje új minőséget kap a szereplők árábrázolásában, stílusban és eszességben. Ami nem öl meg cselekményekben gazdag és tematikusan nagyszabású, de mind Noomi Rapace, mind Rooney Mara érdekesebb volt Lisbethként, mint Claire Foy, és Sverrir Gudnason jobban illik a Szürke ötven árnyalatába, mint Mikael Blomkvist szerepére. Mindenekelőtt azonban ez a technikailag jól kivitelezett thriller inkább akcióra fókuszál, a műfaji klisékre és az egydimenziós karakterekre koncentrál, és nem a kidolgozottabb pszichológiára és az északi hangulatra.

Egy birka és sok kecske. Tartalmilag nincs kihasználva, feleslegesen hosszú, dramaturgiailag csak félig működik (az első és a második rész gyenge összekapcsolása). Lusta módon kizárólag az anyag és a díszlet vonzerejére, a formai kifinomultságra és Servillo színészi játékára hagyatkozva. A téma művészi tükrözése csak utalásszerű, hiányos.

Egy alacsony költségvetésű játék néhány színészről és egy faházról az erdőben, amely szórakoztat és érdeklődést is kelt, de végül nem ad választ a kulcskérdésre: "Miért történt mindez?" és továbbra is felesleges és értelmetlen szójáték marad.

Nem vártam Kosinski-től egy ennyire emberi karakterekkel és sűrű drámai ívvel rendelkező filmet. És ezen nem változtat az tény sem, hogy a történetét az élet írta. A bátrak szívfacsaró, de olcsó érzelmek, patetikus hősiesség vagy amerikai zászlók lobogásával kísért temetés nélkül. Az elbeszélés időnként érdekesen rövidített, hogy csak a lényeges dolgokra tudjon koncentrálni, ami egy gondosan összerakott karakter-kirakójáték, amely egy végső érzelmi kirobbanásban ér véget. A szereplők minden konfliktusa, legyen az belső (Teller) vagy partnerek közötti (Brolin+Connelly), élő, hiteles és jól előadott. Nagyra értékelem a "fenevadak" eloltására szolgáló tűzoltási eljárások magyarázatát az utolsó harmadban, ami egyrészt a kíváncsi néző kérdéseire ad válasz, másrészt a szereplők csapatának szakmai fejlődését mutatja be. Csendesen és vizuálisan okosan elmesélt, szívvel teli film.

A művelet eredete és lefolyása túlságosan leegyszerűsített ahhoz képest, hogy mennyire komoly politikai-bűnügyi ügyről volt szó. Egyszerű abban az értelemben, hogy a karakterek ábrázolása megfelel a műfajnak és céltudatos, hogy a témából a közönség számára kedvenc filmet sikerüljön varázsolni. De nem igazán izgalmas, sem hátborzongató, pedig olyannak kellene lennie. Inkább formai simaságával és kellemes szereposztásával nyeri el a néző tetszését, mint lebilincselő drámai élménnyel. A film fénypontjai az Oscar Isaac és Ben Kingsley közötti bensőséges beszélgetések, mindketten jól játszanak, de egyikük sem hagy jelentős nyomot a nézőben. Mégis élveztem nézni, és vártam, hogy kiderüljön, lesz-e belőle valami merészebb és erőteljesebb.