POMO

Színvonalas produkció (szereplők, díszlet, korabeli hangulat), de csak szűkebb közönség számára szórakoztató, amelyhez én nem tartozom. A főszereplő magánéletét a film felvázolja, de 90%-ban a politikusok közötti fecsegésnek és összeesküvésnek szenteli. A tisztességes karakterrajzok és a különböző politikai nézetek, motivációk és erkölcsi értékek érdekesen sziporkázó mozaikja ellenére nem élveztem; ahogy az ábrázolt események történelmi jelentőségét sem.

Szép kivitelezés és dicséretes bemutatkozása egy - a filmvilágban kevésbé ismert, de méltán figyelemre méltó - történelmi személyiségnek (akit politikai elődje, William Wallace beárnyékolt). Műfajilag is kielégítő, megvan minden szükséges mainstream attribútuma. Ami azonban megakadályozta a teljes értékű élményt, az a kiszámíthatóság és az elbeszélés nem eredeti megfogalmazása volt, személyes közreműködés nélkül, főleg a rendező részéről. Olyan jelenetek és pillanatok, amelyek megkülönböztetik a filmet más hasonló filmektől. Azokat még jobban is értékeltem volna, mint egy háborús vérengzést. És jobb, mint az erősen középszerű filmzene.

Nem mintha rajonganék a Fincher alkotásáért (én a skandinávokért rajongok), de ezzel a tettel a filmje új minőséget kap a szereplők árábrázolásában, stílusban és eszességben. Ami nem öl meg cselekményekben gazdag és tematikusan nagyszabású, de mind Noomi Rapace, mind Rooney Mara érdekesebb volt Lisbethként, mint Claire Foy, és Sverrir Gudnason jobban illik a Szürke ötven árnyalatába, mint Mikael Blomkvist szerepére. Mindenekelőtt azonban ez a technikailag jól kivitelezett thriller inkább akcióra fókuszál, a műfaji klisékre és az egydimenziós karakterekre koncentrál, és nem a kidolgozottabb pszichológiára és az északi hangulatra.

Egy birka és sok kecske. Tartalmilag nincs kihasználva, feleslegesen hosszú, dramaturgiailag csak félig működik (az első és a második rész gyenge összekapcsolása). Lusta módon kizárólag az anyag és a díszlet vonzerejére, a formai kifinomultságra és Servillo színészi játékára hagyatkozva. A téma művészi tükrözése csak utalásszerű, hiányos.

Egy alacsony költségvetésű játék néhány színészről és egy faházról az erdőben, amely szórakoztat és érdeklődést is kelt, de végül nem ad választ a kulcskérdésre: "Miért történt mindez?" és továbbra is felesleges és értelmetlen szójáték marad.

Nem vártam Kosinski-től egy ennyire emberi karakterekkel és sűrű drámai ívvel rendelkező filmet. És ezen nem változtat az tény sem, hogy a történetét az élet írta. A bátrak szívfacsaró, de olcsó érzelmek, patetikus hősiesség vagy amerikai zászlók lobogásával kísért temetés nélkül. Az elbeszélés időnként érdekesen rövidített, hogy csak a lényeges dolgokra tudjon koncentrálni, ami egy gondosan összerakott karakter-kirakójáték, amely egy végső érzelmi kirobbanásban ér véget. A szereplők minden konfliktusa, legyen az belső (Teller) vagy partnerek közötti (Brolin+Connelly), élő, hiteles és jól előadott. Nagyra értékelem a "fenevadak" eloltására szolgáló tűzoltási eljárások magyarázatát az utolsó harmadban, ami egyrészt a kíváncsi néző kérdéseire ad válasz, másrészt a szereplők csapatának szakmai fejlődését mutatja be. Csendesen és vizuálisan okosan elmesélt, szívvel teli film.

A művelet eredete és lefolyása túlságosan leegyszerűsített ahhoz képest, hogy mennyire komoly politikai-bűnügyi ügyről volt szó. Egyszerű abban az értelemben, hogy a karakterek ábrázolása megfelel a műfajnak és céltudatos, hogy a témából a közönség számára kedvenc filmet sikerüljön varázsolni. De nem igazán izgalmas, sem hátborzongató, pedig olyannak kellene lennie. Inkább formai simaságával és kellemes szereposztásával nyeri el a néző tetszését, mint lebilincselő drámai élménnyel. A film fénypontjai az Oscar Isaac és Ben Kingsley közötti bensőséges beszélgetések, mindketten jól játszanak, de egyikük sem hagy jelentős nyomot a nézőben. Mégis élveztem nézni, és vártam, hogy kiderüljön, lesz-e belőle valami merészebb és erőteljesebb.

A támadáson túl vagyunk az első fél órában, és nem olyan lebilincselő, mint amennyire várnánk, a film további részében pedig már csak figyeljük a társaságot, hogyan dolgozza fel az eseményeket. A traumatizált túlélő fiú és családja, Brejvik ügyvédje és családja, maga Brejvik és a bírósági per. Greengrass mesterhez képest meglepően mechanikus, unalmas mesélés, amely a traumatizált fiú szenvedésélményének mélységére támaszkodik, szemben a gyilkos megdöbbentő nyugalmával, amelyet politikai meggyőződései támasztanak alá. Greengrass ugyan felvázol néhány gondolatot, és mint információs vallomás a film hasznos, de a néző élményét tekintve az esemény borzalmainak közvetítésében Erik Poppe és az Utoya, július 22. filmje sokkal jobb.

A Gerald's Game tartalmilag nagyon ambiciózus pszichológiai thriller volt, amelyet egy átlagos filmes nehezen tudott volna kezelni. Amilyen ígéretesen indul Flanagan irányítása alatt, olyan szerencsétlen, olcsón tévés és teljesen diszfunkcionális a nagyobb része "imaginárius tanácsadókkal". És a második, mélyebb terve a gyilkossal és a gyerekkori traumával, bizarrul felállított és a fináléban az előző cselekménnyel együttműködve, akadozó. Pedig maga a téma, hogy egy nő ilyen bizonytalan helyzetben van, nagyszerű. A téma szellemes, és akár minimalista módon történő kidolgozása luxus húzás lenne (például: az első jelenettől kezdve meg van bilincselve az ágyon, és hogy miért került oda, azt az emlékezésből, a gyerekkori emlékeivel párhuzamosan váltakozó képekből tudjuk meg).

Egy verekedős mészárlás. A történet itt csak ürügy arra, hogy a figurákat a cséplőgépekbe helyezzék. És még több figurát (és női figurát) még több cséplőgépbe. A barátságról és árulásról szóló párkapcsolati dráma itt körülbelül annyira működik, mint egy késszúrás a hasba - a kést vigyorral kihúzzák, és öt perc múlva, a következő verekedésnél már senki nem emlékszik rá. Mondjuk például A rajtaütés 2 esztétikus volt, a színeknek ott nagy szerepe volt. Ugyanez a John Wick: 2. felvonás. Ez csak mocskos, koszos mészárlás finom "gore" részletekkel. És azokat nagyon élveztem, de nem eléggé ahhoz, hogy jobb értékelést adjak.