POMO

A dolog film tudományosabb változata, zöld őserdőben (és tengerparton). Kezdetben mainstream téma, kissé B-kategóriás beütéssel, de érdekes ötletek, amelyek egy soha nem látott, harmadik típusú találkozásban fokozódnak ki, ami lenyűgöző a maga messzemenő fantasztikumával és izgalmas ámulattal megtalálni benne a lehető legtöbb választ. A zárójelenet visszatér a műfaji szabályokhoz, de élvezetes. Garland nem slágergyáros, ő egy kőkemény sci-fi rajongó. Érkezés az időérzékelés relativitásáról szólt, az Expedíció a biológiai életformák relativitásáról szól. Teljesen eltérő, de mindkét esetben zseniális, tartalmilag ambiciózus és innovatív sci-fi.

Színészi kánon egy meglepően kiszámítható sztoriban, amely - bár nézés közben reménykedsz, hogy nem fog megtörténni - a végén semmivel sem lep meg. De a bosszúvágy érzése működik a nézőben, az biztos, hogy nem untat. A csapattól azért egy szélesebb történeti/gondolati hatást vártam volna. A Harrelson-t nem tudom végső rosszfiúként elfogadni, pedig nagyon igyekszik. Számomra mindig is egy bohém, jó hangulatú betépett srác marad.

A filmben megismételt zárókép az Ama Dablamról, a Himalája legszebb hegyéről, megerősíti, hogy a filmkészítők elsősorban a hegyek előtt akarnak csodálattal meghajolni, mint a bolygónk legnagyobb művészének - anyatermészetnek fenséges alkotásai előtt. Így talán kár, hogy sportslágerekből (The Art of Flight) és más dokumentum sorozatokból is ismerős felvételeket kölcsönöznek, és a "the best of" tematikusan retrospektív összefoglalásával próbálkoznak (beleértve a hegyek a civilizáció általi kihasználásra való utalásokat) ahelyett, hogy maradnának zongora mellett és a Dafoe által megfogalmazott gondolatoknál. Bárki a nézők közül is megírhatott volna néhányat, de mások a filmet filozófiai magasságokba emelik, amelyekre nagy ambíciókkal törekszik.

Gyors betekintés néhány amerikai nemzeti parkba, bemutatva a sportágakat, amelyekre alkalmasak (száraz mászás, kerékpározás, jégmászás). Plusz egy szép emlékeztető arra, hogy a "nemzeti park" kifejezést a természetbarát John Muir találta ki, és barátja és lelki társa Roosevelt amerikai elnök törvényesen megalapította. Vizuálisan csodálatos - minél nagyobb a képernyő, annál jobb az élmény.

Egy törékeny, mondhatni introvertált film egy szeretett embertő való búcsúzásról. Ebben az esetben fokozottan fájdalmas helyzetben, amely lehetetlenné teszi a méltóságos elbúcsúzást, és azzal a tudattal, hogy egy másik, hasonlóan közeli személyt találni szinte lehetetlen lesz. Mint a dél-amerikai művészfilmek szokott lenni, itt sem a néző érzelmeinek csavargatása a cél, hanem az akadémikus tapintatosság. A szimfonikus hangsáv például csak szerényen, minimalista módon hangzik el, dallamos motívumok nélkül.

A második fele megmenti a helyzetet, de amikor vidékre történő költözésről van szó és a helyi szereplők is belépnek a történetbe, már szellemes is. De a szereplők állandó, teljesen logikátlan felfedezése és találkozása akárhol és akármikor, melyek még csak meg sem próbának esztelenül véletlenszerűnek tűnni, a filmet egy olcsó szélhámoskodási szintre húzza le. Ami viszont örömteli a filmben, az az, hogy a litvánok, bevallva Guy Ritchie iránti csodálatukat, egy brit akciósztárral készítettek egy pörgős, fergeteges zsánerfilmet, amely részben Londonban játszódik. És hogy nem féltek karikatúraszerűen eltúlozni az országukat, mint egy "kelet-európai lyukat", tele tolvajokkal, perverzekkel és a legdurvább parasztsággal.

Aranyos perverz bűnös öröm. Az egyetlen felróható dolog a túljátszó színészek és butácska dialógusok. A B-kategóriás jellegével inkább az eurotrash nagy alkotása büszke címre pályázik. Nincs benne sem vér, sem vérrontás, nincs gyilkosság. A "bűnös törpe" nem gonosz. Ő csak perverz. Őt a meztelenség, a szex és a perverzió érdekli. Az Uncut változat néhány perc szabályos pornófelvételt tartalmaz, eltérő vizuális színezéssel, ami egyrészről szemet szúró, de ugyanakkor a gátlástalan malacságok kihasználásának sajátos báját is adja, a gyermeki ártatlanság poétikájával fűszerezve, mechanikai játékok formájában. Ellenállhatatlan.

Színvonalas produkció (szereplők, díszlet, korabeli hangulat), de csak szűkebb közönség számára szórakoztató, amelyhez én nem tartozom. A főszereplő magánéletét a film felvázolja, de 90%-ban a politikusok közötti fecsegésnek és összeesküvésnek szenteli. A tisztességes karakterrajzok és a különböző politikai nézetek, motivációk és erkölcsi értékek érdekesen sziporkázó mozaikja ellenére nem élveztem; ahogy az ábrázolt események történelmi jelentőségét sem.

Szép kivitelezés és dicséretes bemutatkozása egy - a filmvilágban kevésbé ismert, de méltán figyelemre méltó - történelmi személyiségnek (akit politikai elődje, William Wallace beárnyékolt). Műfajilag is kielégítő, megvan minden szükséges mainstream attribútuma. Ami azonban megakadályozta a teljes értékű élményt, az a kiszámíthatóság és az elbeszélés nem eredeti megfogalmazása volt, személyes közreműködés nélkül, főleg a rendező részéről. Olyan jelenetek és pillanatok, amelyek megkülönböztetik a filmet más hasonló filmektől. Azokat még jobban is értékeltem volna, mint egy háborús vérengzést. És jobb, mint az erősen középszerű filmzene.

Nem mintha rajonganék a Fincher alkotásáért (én a skandinávokért rajongok), de ezzel a tettel a filmje új minőséget kap a szereplők árábrázolásában, stílusban és eszességben. Ami nem öl meg cselekményekben gazdag és tematikusan nagyszabású, de mind Noomi Rapace, mind Rooney Mara érdekesebb volt Lisbethként, mint Claire Foy, és Sverrir Gudnason jobban illik a Szürke ötven árnyalatába, mint Mikael Blomkvist szerepére. Mindenekelőtt azonban ez a technikailag jól kivitelezett thriller inkább akcióra fókuszál, a műfaji klisékre és az egydimenziós karakterekre koncentrál, és nem a kidolgozottabb pszichológiára és az északi hangulatra.