POMO

"Tisztességesen megrendezett előjáték egy Pornhub-videóhoz milf-stepmom-valami" - leginkább ezt írnám meg az első félóráról. És hogy azért lesz pornó is, meglepő részletekkel és naturalizmussal. Egy ötvenes éveiben járó nő felelőtlen szeszélye, amely csupán unatkozó háziasszonyok szórakozásának tűnik, azonban nem várt méretű családi drámává válik, amely minden érintettre hatással van. A dánok ismét pszichológiai pontossággal tárják fel az emberi természet sötét árnyalatainak témáját, ezúttal a legveszélyesebb női, manipulatív fajtáját. A főhősnő ellentámadásának jelenete, amikor férje vádaskodásával sarokba van szorítva, a legnyíltabban vall a szebbik nemre jellemző rossz jellemvonásokról. Mai időben meglepően nyitott és közvetlen. Trine Dyrholm meglep, hogy ilyen szerepet akart játszani. [Helsinki IFF]

Nem zavarnak az egydimenziós karakterek és a bosszúállás brutalitása műfaji bűnös élvezet keretében, de A sebzett csalogány a maga nagyon korlátozott elbeszélői tehetségével, amit maximum meg lehet említeni, tematikusan jelentős beszámoló akar lenni arról a kegyetlen korszakról, amikor angolok települtek át Ausztráliába, nagyképűségükkel és kegyetlen bánásmóddal mind aboridzsinekkel, mind bűnözőkkel. Kisgyermekek meggyilkolása, megerőszakolás, parasztcsaládok megölése csak úgy szórakozásból. A nagyon erős, brutális bosszúállós filmet sugalló nyitány után a film fokozatosan áttér a szellemesebb célra, miközben végig olyan a hatása, mint egy átlagos filmes diáknak szánt drága gyakorlat. [Helsinki IFF]

Egy izlandi zsaru, apa, nagyapa, és főleg friss özvegyember jellemének tanulmánya, aki rájön az elhunyt feleség titkaira. Nem krimi, de egy erőteljes intim dráma egy életen át tartó, síron túli szerelemről, csalódásról és megbocsátásról. A látszólag egyszerű téma olyan sztorival van megfűszerezve, amelyben a nézőnek magának kell megválaszolnia néhány kérdést, és kreatív forgatókönyv/vágási betétekkel (a nyitókép az izlandi időjárás arcáról, rendőrségi monitorok, zuhanó kő stb.). Plusz kiváló Ingvar Sigurðsson. [Helsinki IFF]

A filmet az operatőr "fekete-fehér" munkája, keretezés és a világítás mentette meg. És a gyártás része pedig a korszakot idéző díszletekkel és jelmezekkel. Az elbeszélés szerkezetét tekintve azonban teljesen egyhangú, hiányzik belőle a drámai ív, a művészi szimbolika, a kifinomultabb vágástechnika és a belső érzelmi fejlődés, amit legalább részben pótolhatott volna a (nagyrészt teljesen hiányzó) zene. A Festett madár filmből hiányzik a legtöbb dolog, amire az ilyen típusú filmnek szüksége van. A szereplőnek ugyan kifejező arcuk van, de csak néhány percig maradnak, többnyire alig beszélnek, és semmit nem adnak a filmnek. Csupán csúfságukkal járulnak hozzá ahhoz, hogy a fiú továbbra is idő előtt elveszítse ártatlanságát ocsmány környezetben. És csak az utolsó percekben értjük meg, hogy az egész erről a veszteségről szól, miután majdnem három órán át monoton módon egymásra halmozták az azonos kinézetű és hangzású epizódokat.

Egy űrhajós elméjének pszichológiai elemzése, akinek nincs rendezett kapcsolata halott (?) apjával. Nem sci-fi, hanem egy ügyesen megírt önreflexív monológ, amelyben Pitt karaktere vallomást tesz belső kételyeiről, hogy van-e értelme a munka iránti abszolút odaadásnak, aminek az az ára, hogy lel kell térnie arról az útról, amire a szíve vezeti. Az űrutazás, bár szépen több szinten bemutatva, az egészet "csak" vizuálisan teszi vonzóvá és ad hozzá egy csodás filozófiai dimenziót. A finálé a megrögzött sci-fi rajongóknak, akik nagy dolgokra számítottak, akár csalódást is okozhat. Chazelle Az első ember filmjének öccse, de érzelmesebb és törékenyebb.

Kedves és szelíd. Sem kellően ijesztő, sem véres, csak minőségi munka környezettel/látvánnyal és szépen leírt 80-as évekkel (ami azért jobban állt volna). A mai horrornéző - még a legfiatalabb is - hozzászokott az intenzívebb műfaji élményekhez, melyek inkább libabőrt és ijesztgetést okoznak. Bár ennél rosszabbul megírt és megrendezett művekben. De pont emiatt az intenzitás miatt megnézik. De itt nem sokat kap belőle.

A drámai történet elmesélését és a karakterek ábrázolását illetően kevésbé összefüggő, mint az egyes, inkább B-kategóriás (a személyes tárgyak keresése a film leggyengébb negyedrésze). Másrészt sűrűbb eseményekkel és több szörnyeteggel, bár értelmetlenül beépítve, valahonnan ellopva (a pók feje végre több teret kapott). Helyenként szórakoztam, helyenként unatkoztam, de összességében mindegy, a harmadikra már nem megyek el.

Egy időtlen rongybolt, mint az emberi szükségletek és gyengeségek színes temploma, amelyben egy gótikus vámpírnő, bizarr szolga és kurtizánok laknak. Titokzatos utazás az emberi fétisek és belső szorongások világába, vonzó giallo lencsén keresztül. Az első fele izgató és kíváncsiságra késztető. De a második, amely tovább lapoz és más áldozatokat követ, csak eleinte érdekes, mielőtt elkezd kapcsolódni a gonoszság közös oldalához. Aztán kezd unalmassá válni az első félidő olyan szituációinak felidézésével, amelyek nem vezetnek semmi értelmes fejleményhez. Majd a szinte hipnotikusan magával ragadó elbeszélés elszáll. Mintha Strickland nem tudná, hogyan kell befejezni egy nagyszerű játszmát. A sorozatnak az a forma állna a legjobban, ahol a gyilkos ruha minden epizódban más háztartást látogatná meg. Mert akkor a filmkészítő a szereplők bizarr konstellációinak tucatjait és a "zárt ajtók mögötti" intim működésüket mutathatná meg.

Fritz Lang-nak tényleg ilyen olcsón kellett lenyúlnia Hitchcock-ot? Ez nem tisztelgés, sem hódolat a Manderley-ház asszonya című filmnek, minden szempontból egy gyenge másolata. Gótikus környezet nélkül, amelynek meg kellett volna adnia a szükséges titokzatos hangulatot, a férfi főszereplőből hiányzik a szükséges karizma, a fia potenciálisan legérdekesebb karaktere bűnösen alulfejlett, és a banális záró leleplezés csak csalódást okoz. [Noir Film Fest]

Az élményt itt inkább a korai Hollywood csodálatos, elegáns filmes munka, pazar díszletekben és jól megválasztott, stilizált színészekkel, adja, nem a sztori. Mert az nem képes úgy magával ragadni, mint annak idején, és csak az igazság végső leleplezésével hozza meg a közönségnek némi izgalmat. Ráadásul a főhősnő szorongásos helyzetét a történetben jobban átérzik a női, mint a férfi nézők. Számomra a Manderley-ház asszonya film a Laurence Olivier sztárkarizmájáról, a komor Manderley-lak kialakításáról és hangulatáról, és a titokzatos házvezetőnő fekete sziluettjéről hosszú függönyökkel feldíszített belső terekben szól. Vagyis olyan elemekről, amelyeket Hitchock később látványosabb, és számomra fontosabb alkotásokban használt fel. [Noir Film Fest]