POMO

Számomra túlságosan is tipikus Almodóvar, inkább rajongói számára. Banderas fizikailag szenvedő karaktere, a nyugdíjas rendező visszaemlékezik az édesanyjával, Penélopéval töltött gyermekkorára (a film legszebb, legpoétikusabb része), és találkozik a későbbi életében fontos emberekkel. Almodóvar módra szépen kiszínezve, érzésfoszlányokban önéletrajzi ihletésű, Antonio számára újabb érdekes szerep, és mégis hidegen hagyott. Ellenére annak a gondolatnak, hogy a legjobb dolgok az életben a filmek. [Cannes]

Egy noiros Los Angeles-i zsaru, aki azzal tölti az éjszakáit, hogy megtisztítja a világot a legaljasabb mocsoktól. Borús, hangulatos, kemény, villanásokban emlékeztet az Útvesztőben és 8MM mozikra, a legsötétebb szexuális tabuk megrendítő leleplezésével. Ez nem lesz sorozat, hanem folyamatos 15 órás film, ultimátumos Refn-féle látvány kíváncsiaknak és elvetemültek számára. Semmi úszkálás a megtömött felületen, mint a Neon démon filmben, hanem a felkavaró történetek folyamatos kibontakozása, aminek az ember szemtanúja akár akar, akár nem akar - ha van hozzá idegzete és gyomra. A 4. és az 5. epizódot nagy pompával vetítették Cannes-ban, az előbbi a kulcsszereplőket mutatta be, a második pedig légkörre, sokkra és feszültségre épülő, moziszerűen magával ragadó mámorba szippant. A rosszfiúk romlott és gonosz világának bemutatása, a néző vágyával a véres leszámolásra, kiszámíthatatlan fejleményekkel és szellemes rendezői betétekkel. Különc Cliff Martinez, kamera mögött Khondji mester a Hetedik filmből. Hideg raktár, sötét bárok, száraz sivatagok, Los Angeles hátsó utcái. Színes neonfények. Fasiszták, sátánisták, szadisták és erőszakosok. Best of Refn! [Cannes]

Betekintés egy készülő kis filmgyártás kulisszái mögé, ahol mindenki ordítozik mindenkivel, nem tudja, mi történik, és teljesen kivan. A legismertebb színészek és színésznők itt önmagukat alakítják. A fináléban Gaspar értelmesebb lezárást ad, újabb emlékezetes zárófeliratokkal, de összességében egy béna film, amely csak az ismerős színészi arcokra épül. [Cannes]

Ezek a New York-i független párkapcsolati drámák mind ugyanúgy néznek ki, csak minden alkalommal egy kicsit más ütközésekről és fájdalmakról szólnak. Itt egy hetero srác beleszeret egy transzneműbe, és "kénytelen" sok mindenről hazudni neki, "nem mutathatja be" intoleráns barátainak stb. Jól elkapott pillanatok az ismerkedésről és a közöttük lévő érzések elmélyüléséről, Leyna Bloom-nak igazi női bája van és tud színészkedni, de a film egyébként nem túl emlékezetes. [Cannes]

Vizuálisan nagyszerű, de az állandó sűrű eső sűrűn nagyon noiros, már a film legelső jelenete nagy csemege. De összességében egy zavaros unalom, sok olyan jelenettel és részlettel, amelyeknek elbeszélés szempontjából eredetivé és talán még művészivé is kellett volna tenniük a filmet, de ehelyett csak felhígítják a sztorit arra, ami a cselekményre nézve fontos. Ez utóbbiból hiányzik a drámai lendület, és feleslegesen felfújtnak tűnik. [Cannes]

Yakuza kontra kínaiak kontra nem tudom ki, és egy véletlenül belerángatott fiatal sikertelen bokszoló, aki egy tetovált, de fontos tini prostituáltat véd mindenkitől. A bokszoló bunyóssá való átváltozását bemutató vonal szép, de a film inkább a klánok háborújára fordít figyelmet, ami inkább groteszk, mint lebilincselő, és a Miike-féle indie látványvilág sem ad hozzá sok pontot (legalábbis az én szememben). [Cannes]

Kihasználatlan lehetőségek. Megragadó futurisztikus forma, amely illik a steril környezethez, és egy érdekes téma, amelyet X módon lehetne fejleszteni, Y számú lehetséges kimenettel. Nem számít, hogy meghitt és ötlettelen maradt, vagy hogy nem töltötte ki a műfaji edényeket. Ami zavaró, hogy a második részben két lépéssel lemarad a néző mögött az okosságban, és elvakult bolondnak állítja be a főhősnőt, aki a néző számára a történetben kialakuló veszélyekben egy biztonságos kapcsolat. [Cannes]

Ken Loach ilyen hitelesen és őszintén tudja elmesélni egy történetet a "hétköznapi emberekről" és problémáikról? És ilyen csodálatosan tud dolgozni a színészekkel? Csodás polgári dráma, amelyben az emberek őszintén szeretik egymást, annak ellenére, hogy talán a legnagyobb családi válságon mennek keresztül. Valójában nem is tudom, mikor láttam utoljára két ember közötti megértést és támogatást ennyire érezhetően előadva egy filmben, mint itt Hitchen és a szinte nem is színésznő Honeywood között. Kommunikáció, párbeszédek. [Cannes]

Figyelemreméltóan nehéz téma egy 28 éves, bonyolult kapcsolatokkal rendelkező alkotó számára. A képek ráadásul tökéletesen érzékeltetik a hely és a kor hangulatát, beleértve a sztori és a főszereplők hangulatát is. Bár az ilyen típusú nyomasztó drámák, amelyek történelmi környezetben játszódnak a régi Oroszországban, számomra nagyon távoliak, meg kell hajolnom Balagov mint művész előtt. Mit fog forgatni tapasztalt matadorként? P.S.: Mindkét színésznő alakítása zseniális! Bár kérdés, hogy mennyire volt megjátszva. Másnap az utcán, gyors séta közben egy pillanatra felnéztem az előttem lévő mobiltelefonról, és egy másodpercre találkoztam egy elhaladó lány, Mirosnyicsenko tekintetével (a nagyon bonyolult főszereplő alakítója). Pontosan az a tekintet volt, és benne a reakció arra a lényre, aki belép a komfortzónájába, mint amilyen tekintettel mindenkire nézet rá a filmben. Kirázott a hideg. [Cannes]

Beszédes, hangulat és helyzet komikájával irritáló Woody Allen-féle sztori egy szellemileg éretlen reményvesztettről. Minden többi szereplő olyan mély, mint egy leeresztett mosdótál, de bőven van okuk arra, hogy állítólagos autentikus "hétköznapi életből vett pillanatokban" folyton foglalkozzanak valamivel. Hozzá a gyorsvágásos montázsok, amelyek a nők általi pillanatképes érzékelésre emlékeztetnek, a kiélesedett helyzetek csak egy részével, átfogó kontextus és logika nélkül. Amolyan vígjáték egy csajos estére. Nekem kínzás volt. Néhány néző elhagyta a termet, néhányan pedig a végén megtapsolták. [Cannes]