POMO

Hogy egy két és fél órás Tarantino-filmben csak két finoman kidolgozott és történettel körülvett szereplő (Christoph Waltz, Mélanie Laurent) van, akik közül egyik sem a "brigantyk" köréből való, az megbocsáthatatlan. Maguk a "brigantyk" csak gyengén szegélyezik a filmet - a potenciáljuk a trailerben kezdődött és a vágószobában ért véget. Minden más összetevő *Cinema Paradiso*.

"How about it then?" Jobb finálé, mint a Titanic filmben :-) A filmből érződik, különösen abból, hogy melyik karakterekre mennyire koncentrál, hogy sokkal több anyagot forgattak le, mint amennyi a végső vágásba bekerült. De ez nem változtat azon a tényen, hogy ez egy olyan darab, ami mellett (és szereplőivel) valóban jól érzi magát az ember. Semmi másról nem volt szó, és nincs szükségem többre.

Roman Polanski pszichológiai thrillere. Vagyis ugyanolyan lenyűgöző, mint a hagyományos amerikai izzók, de azok bevált módszerei nélkül. Üdítő néha látni egy olyan filmet, amelyben a rendező ilyen sajátos, rendezőileg átérzett módszerrel éri el ugyanazt a hatást. Ezt hívják a filmkészítés művészetének. Annál is inkább, ha az alkotó áll a kamera mögött és előtt.

Ugyanaz a séma, mint a Borat - Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika filmben (egy furcsa európai az USA-ba megy karriert csinálni, és egy asszisztens kíséri el, akivel először összeveszik, majd kibékül vele), másfajta, de mégis nagyon hasonló humorral. De a Borat humora nem csak a segglyukakról és egy kis örökbefogadott fekete fiúról szólt. Valószínűleg ezért találtam változatosabbnak, közelebbinek és ötletesebbnek. Ami nem változtat azon a tényen, hogy Sacha Baron Cohen az egyik legjobb élő komikus. És hiszem, hogy a komoly karakterszerepléshez is van érzéke.

Vannak madagaszkári (vagy jégkorszaki) kalandok, és vannak dél-amerikai kalandok. Az előbbiek tucatnyi vicces karakter szereplésén állnak, amelyeket a családi értékekről szóló vékony vonal kapcsolja össze. Ebben a dél-amerikai kalandban egyetlen vicces szereplő van, a film pedig az elpazarolt életlehetőségek és a gyermekkori álmok beteljesülésének témájára épül (ami sötét oldalát is rejtheti - ezt ügyesen ábrázolja a világ gyermek- és felnőtt szemmel való látása közötti különbség). A Fel! egy olyan rajzfilm, amelyet csak a felnőtt nézők fognak teljes mértékben értékelni (a gyerekek biztosan jobban fognak szórakozni a Madagaszkár filmen). A film csúcspontja a főszereplő életének rövid bevezető összefoglalója a gyermekkortól az öregkorig. Csodálatos. Ha a film figyelmen kívül hagyta volna a gyerekeket (amit nem tehetett meg), és ebben az elbeszélői stílusban folytatta volna, talán a kedvenc animációs filmem lett volna.

Egy nem túl fantáziadús elemekből összeollózott thriller, amely más és mélyebb akar lenni, ugyanakkor a bevált műfaji klisékkel is meg akarja ragadni a mainstream nézőt. Mindkét esetben azonban még a felét sem éri el, és sem Robin Williams, sem Toni Collette nem tudja mesteri színészi játékával kisegíteni őt elkeseredettségéből és rendezői bizonytalanságából. Gyenge élmény.

Kivonat a bevezető "beszédek közötti" párbeszédekből: "There are three most important things in business: distribution, distribution and distribution." Igen, ez az EGYETLEN három érték, amelyre Kaufmanék felépítették a "Troma-üzletet". Nincs szükség a minőségre, elég forgalmazni. Mindenre van vevő.

B-kategóriásan buta forgatókönyv, szolid akció és látvány, és egy váratlan pillanat. De ami a filmben leginkább örömteli, az a SZEREPOSZTÁS. Még a buszsofőr legkisebb szerepében is a nyolcvanas évekbeli akciós vagy horror filmekből (összefüggés John Carpenterrel és az ő "aranykorával") ismerős arcoknak örülhetünk. Laurence Fishburne karizmatikus gonosztevője tökéletes, a kibontott hajú Maria Bello pedig, aki csizmából cipellőbe bújik, egyszerűen lenyűgöző.

Korcsolyatánc a filmműfajokon keresztül, bátran fűszerezve a filmalkotó saját kreatív érintésével. Sam Raimi egy zseni, mesterien kezel mindent az ijesztgetéstől és a hátborzongató atmoszférától a szociális humorig és a családi asztalnál elköltött Hitchcock-szerű vacsoráig. De a csiszolt humor és a szintén kiművelt horror kombinációja nem biztos, hogy mindenki ízlésének megfelel. Ezért az első Gonosz halott filmet jobban szeretem, mint a másodikat, mert az tiszta horror. És ezért van az, hogy kedvencem a Jackson Hullajó című filmje, mert az tiszta vígjáték. Ezt a két műfajt soha nem szerettem egy tányéron tálalva. De azért adok neki 4 csillagot, Raimi kifinomult perfekcionizmusa miatt.

Gondosan felépített feszültség és nyugtalanság egy thriller műfajú filmhez képest szokatlan, erősen atmoszférikus környezetben. Jól sikerült színészi és rendezői munka. Ha a forgatókönyv, egyébként jól játszva a karakterek pszichológiájával, a műfaj szabályain belül kitalált volna valami újszerűt, akkor megérhetett volna 4*-ot.