POMO

Tökéletes választás szilveszter utáni másnaposságra. Semmi dialógus, csak John Woo számára jellegzetes látványos vizuális történetmesélés, mint egy 90-es évekbeli Van Damme-filmben. Rendes akciójelenetekkel és a "nép akcióhőseként" elfogadható Joel Kinnamannal. Forgatókönyvet tekintve olyan lustább Senki, humor nélkül. És egy csepp giccsel, pl. amikor gyászoló apa meglátja halott fia arcát egy karácsonyi gömbben. És a fehér galambok nem voltak benne a filmben, vagy csak nem vettem észre?

Szuper szellemes sztori új kivitelben, szuper ötlettel, hogyan lehet kapcsolatba lépni a "másik oldallal" és civil kamasz karakterekkel, akiknek a kapcsolati drámája ugyanolyan erős és fontos, mint a misztikus dimenzió. Új arcok, egyre komorabb hangulat és a történet ütős lezárása. Egy ausztrál kezdő film, amely minőségi paramétereit illetően Jason Blum producer legjobb munkáihoz hasonlítható.

Papíron a váratlan fordulatok kadenciája, a helyzet kiélesedésének folyamatos fokozása jól is nézhetett ki. De a valószínűség és a hihetőség szempontjából az eredmény olyan lyukas, mint egy szita. A szőke anyuka, akinek a film motorjának kellett volna lennie, pedig már-már nevetséges. Sikertelen kísérlet a klasszikus home invasion téma megfűszerezésére. Joely Richardson A-kategóriás színésznőre csak jobb filmekből emlékszem.

Már az első negyedóra mesterien mutatja be a központi szereplőket, belső fájdalmaikat, konfliktusaikat és életmotivációikat. Főlegt Enzo Ferrari karakterét, a gyártulajdonost és mérnököt, az erős kezű és elvhű férfit, akinek családi élete megromlott. Adam Driver erre a szerepre született, a film energiája és hangvétele még jobban rajta áll, mintsem az autókon. Daniel Pemberton sorsdöntő, és egyben energikus, időnként énekkel kísért zenéje adja a film lelkét. A környezet és a többi szereplő retro stílusa remek, a mellékszereplők mindegyike rendelkezik a szükséges személyiséggel. Találó párbeszédsorok, amelyek megvilágítják a versenyzők szenvedélyének halálos veszélyét, illetve Ferrari és cége nehéz helyzetét az iparágban – felelősség az életekért, nem csak a presztízs, hanem a cég üzletének kardinális megőrzésében is.

A 140 perc úgy elszalad, mint a gyors vízfolyás. J.A. Bayona tökéletesen elsajátította a mesterséget és a műfaj szabályait, és egy erőteljes igaz történetet van a kezében. Nem rágódik a prológuson, sem a repülő gépen, és a lehető leghamarabb beleveti szereplőit a havas pokolba. Csak ott ismerjük meg őket. Az érzelmek kölcsönös bevallása a kétségbeejtő helyzetben működik, és a folyamatosan haldoklók egyre növekvő száma tovább fokozza a drámát. A kannibalizmus decensen van tálalva, és főleg azért sokkoló, hogy a történet hősei mennyi ideig voltak kénytelenek így létezni. És hogy mennyire hozzászoktak. Jó színészek és a film lenyűgöző lezárása, gondolatokkal a sorok között. Az egyetlen kifogásom a tájékozódással kapcsolatos munka a néhány felvétel vágásában, amelyek a repülőgép körüli hegyvidéki területet tárják fel.

Egy jellegzetes szerep, egy párkapcsolati drámában kiváló Barry Keoghan számára, a Tehetséges Mr. Ripley című film árnyalataival, A kedvenc című film brit popslágerek környezetében. Egy gazdag család figuráinak panoptikuma, amelybe Keoghan karaktere bekerül, ami azonban nem képes felkelteni a néző megértését, érdeklődését, sem szimpátiáját, és ezen el is bukik a film dramaturgiája szempontjából kulcsfontosságú kapcsolati háló. Kapcsolatok, amelyek egyszerűen nincsenek megfelelően felépítve. Ennek eredményeképpen a film ugyan ambiciózus, de alulteljesítő cinikus-pszichológiai termékké válik, néhány érdekes jelenettel és állandó, kíváncsiságot keltő kétértelműséggel. De végül azt is inkább olyan pontatlan rendezésnek érzem, mint amellyel Emerald Fennell az Ígéretes fiatal nő című filmet rendezte.

Epic slasher goulash. Igaz, hangulat és félelem nélkül, de a slasher műfaj érezhető ismeretével és egy olyan forgatókönyvvel, amely képes látványos lendületet adni, sőt néha még meglepetést is okoz. Itt nem csak gore mészárlások vannak, hanem A bárányok hallgatnak vagy a Hetedik című filmekre emlékeztető látványos emberrablási és gyilkosvadász jelenetek is. De már a film első felvételén érezhető kacsintás a Halloween filmre is egyértelművé teszi, hogy itt nem lenyúlásról van szó, hanem a klasszikusok iránti tisztelet elismeréséről. A gyilkosságok helyenként szimpatikusan B-kategóriás filmek túlzásaiba esnek, a ropogósra sült hálaadásnapi vacsora pedig undor határán mozog. A főszereplő Nell Verlaque pedig nagyon csinos.

Naiv, de kedves. A ki, mi és miért visszafelé történő feltárása az első részben jól átgondolt, biciklizés a második részben még gyorsabb, feszültebb és több akadállyal. Az ilyen "véletlen" találkozások valószínűsége Manhattanben kicsi, és egy biciklis üldözése autóval a zsúfolt utcákon nem is reális, de a film nem veszi magát komolyan, úgyhogy mindegy. A lányok csinosak, Joseph Gordon-Levitt szimpatikus, a gonosz Michael Shannon pedig kellően különc egy akcióvígjátékhoz képest. A biciklisek jól szórakoznak majd, az akció látványosan van felvéve és összevágva.

Funny Games művészi előzékenység nélkül, az ábrázolt borzalmak mértékét illetően keményen, kompromisszumok nélkül úgy, hogy néző számára még komfortos legyen. Miguel Ángel Vivas hosszú beállításokban teremt nyomasztó hangulatot, melyben a rossz dolgok érzetét kelti, és a néző reméli, hogy azok a dolgok nem történnek meg. Mert tudja, hogy a való életben milyen könnyen kerülhetne ugyanebbe a helyzetbe. Pedig a dolgok megtörténnek... A nézővel folytatott rafináltan megkomponált pszichológiai játék mellett azonban a forgatókönyv szándéka, hogy a műfaji szórakoztatás megszokott határait átlépve baljós céllal megrázza a nézőt. És ezzel éppen azon a szinten kerül padlóra, amelyért a szofisztikáltan óvatos Hanekének máskor tapsolunk.

Egy film a Ne nézz fel! és a Fehér zaj Netflix-filmek csapatából. És pont olyan céltaláló, de mellé lövő, mint amire számíthatsz. A megismerést célzó párbeszédek néhány egzisztenciális gondolattal, melyek azonban nem mondanak semmi újat. A film drámaiságát fokozó, egyre erősebb feszültségű jelenetek, amelyek minden alkalommal csak sejtetik, hogy mi történhet "odakint". És digitális szarvasok egy kis misztikum kedvéért, de a cselekményszerkezetbe történő értelmes beépítése nélkül. Az elegáns, ötletes operatőri munka magával ragad, de elmarad Jordan Peele merész kreativitásától. A társalgási vonal pedig csupán próbálkozik elérni az európai vagy ázsiai forgatókönyvírói szintű szociológiát. Ettől függetlenül a film szórakoztató és nézhető. És azt is meg tudom érteni, hogy van, aki számára ez érdekes alternatív hozzájárulás a katasztrófa műfajhoz. Végül is pontosan így történhetne ez.