POMO

Ne számítson egy thriller műfajú filmre. A Német doktor argentin filmes optikával rendelkezik, azaz csendes és "üres", feszültség és fordulatok nélküli. Nem is thriller, inkább egy dráma, egyetlen tragédia nélkül, ami csak sejtet valamit. Még csak nem is borzongató, Mengele karaktere nem ijesztő, tipológiailag inkább egy titokzatosabb, jóképű Franco Nero. A nyugtalanság és az enyhe düh (tehetetlenség és igazságtalanság), amelyet a film a nézőben kelt, csak a film befejezése és feldolgozása után jön el. Mindenesetre örülök, hogy valaki végre megfilmesítette ezt az egyedülálló témát, és kíváncsian várom a (nagyon valószínű) amerikai remake-et. Ez már egy kínosan elcsépelt vélemény, de igen, megint Fincher kellene - és szépen a régi módon, a lá Hetedik.

Ha minden cseh sorozatgyártás így nézne ki, és minden filmgyártás akár csak megközelítené ezt, még a békazabálók is meghajolnának előttünk. És megveszem az első tévémet. Randik, magány, igények, önbizalomhiány és helyzetek, szomorúak és boldogok, példátlan színészi és rendezői bájjal előadva. Színes karakterekkel és érzésekkel, személyes a gyönyörű Prága által. És a legjobb leszbikus masszázs a filmtörténelemben! Ennyire jó ez a Honza Hřebejk? Örömmel adok ötödik csillagot is, de csak miután megnéztem a maradék tíz epizódot.

A tárgyalóterem és az ott felelevenített események csupán díszletként szolgálnak egy családi drámához, amelyben a nagypolgári ifjabb Robert újjáéleszti kapcsolatát egy kispolgári családdal, amelynek élén az idősebb Robert áll. Az olyan jogi drámákkal, mint a Ha ölni kell vagy Az esőcsináló nem lehet összehasonlítani. A bíró félúton van közöttük és a szentimentális Marvin szobája között. Mindkét Robert nagyon jól játszik. Junior karaktere személyére van írva, szenior pedig bravúrosan kezeli a szerepét. Néhány mellékszereplő (Vera Farmiga szexi lánya, Dax Shepard tapasztalatlan ügyvédje) azonban feleslegesen lassítja a filmet. Nincs nagy jelentőségük a történetben, és csak zavarják a film középpontjában álló bonyolult fiú-apa kapcsolat fejlődését. Bill Bob Thornton érdekes ügyvédje viszont nagyobb szerepet is kaphatott volna. Thomas Newman (Frank Darabont, Sam Mendes) egykor innovatív és magasztos zenéje a fogyasztói közönség számára az elcsépelt szentimentális "léleksimogatás" szinonimájává válik. Ez az, amivé A bíró is válik a fináléban. Remek film, de a kreatív csapata nagyobb szintet érdemel.

"Mi vagyunk mindannak az összessége, amit valaha mondtunk, tettünk és éreztünk. Ezeknek az érzéseknek egy egyedi fonala tekeredik ránk, amire folyamatosan emlékeztetjük magunkat. Ahhoz, hogy önmagunk legyünk, folyamatosan emlékeztetnünk kell magunkat." Kifinomult játék a nézővel, aminek nem igazán van értelme (TÚL sok van a vállán), de az első perctől az utolsóig kiszámíthatatlan, és rohadtul vicces, titokzatos és szexi. Boyle az események kaleidoszkópszerűen változatos felfogásával és a szereplők zavaros motivációival szórakoztat, és az akciódús tempóban megmutatja a Brian De Palma thrillerek iránti gyengéjét.

A szélsőséges Tom Six Az emberi százlábú második részével egyfajta rést tölt be a filmtörténetben. Tabukat döntöget (terhes nő, baba), és az első film figyelemre méltó ötletét olyannyira a végletekig viszi, hogy csak a tudatlanok (és a "splatter" alműfajban járatlanok) nem fogják értékelni, hogy humoros elemek nélkül a horrorelemek, a kegyetlen erőszak és undor ötvözését ilyen szürreálisan komikus formába tudja préselni. Ő nem egy korai Peter Jackson, vele ellentétben nincs érzéke a távolságtartáshoz. De mivel a terméke professzionális formája messze van a trash paraméterektől, és a főszereplő valósághűnek tűnik, hátborzongatósága és gonoszsága nyugtalanná teszi az elmét az érzékeny és korábban érintetlen helyeken. De természetesen a megfelelő célközönség közé kell tartozni. Az olyan filmek, mint a Cannibal Holocaust, a Rózsaszín flamingók és a Nekromantik már tinédzserként is kíváncsivá tettek arra, hogy felfedezzem alkotóik elméjét - mit, miért és hogyan forgatnak. És a folyamatos hollywoodi áradatban élveztem a másságukat. Ugyanígy élveztem Az emberi százlábú második részét is, amely a filmkészítést és színészi játékot illetően fejlettebb, mint az első rész, egy pillanatig sem unalmas, és tele van olyan ötletekkel, amelyek összetartanak, és kitartanak a "nagy fináléig".

Hogyan álcázhatja magát komolynak egy olyan film, amely ilyen elméleteket tálal a nézőnek? És Besson mit szívott, amikor megírta? A szemem Scarlett-ben gyönyörködött, de a fejem tudta, hogy ez középkor.

Aranyos portré a vidéki gyerekek életéről a szabadidejükben. Nem szekvenciális, zene nélküli statikus felvételeken követjük a bolondozásukat, amelyekből kifutnak, majd újra visszatérnek, mintha hiperaktivitásuk a vidéki csendéletek képeslapjainak mozgó díszlete lenne. Érdekes kamerastilizáció. A felnőttek csak ritkán jelennek meg a képen, így nem zavarják a gyerekek világának játékos egyszerűségét, harmonikusan összeolvadnak a kertben fújó szél vagy az ablakon kívüli eső zajával. Egy film, amely nem nyilatkozik sok mindenről, de nagyon szerzői és kellemesen költői hangulata van.

Két idős ember monológjai a tabletták függőségében. Reggeltől estig mentálisan ki vannak ütve, ingerlékenyek, kint vagy a lakásban bolyonganak, és csak egy következő pirulára gondolnak. Magukban beszélnek, vagy egymással társalognak, mindkét esetben többnyire értelmetlen, logika nélküli fecsegésről van szó. 80 percen keresztül követjük őket különböző helyzetekben, a rendező nem kérdez tőlük semmit, nem beszél a múltjukról, nem áldozatként, hanem eltévedt zombiként látja őket. A film nem tart sehová, nincs befejezése. A vetítés utáni beszélgetésen a rendező elmondta, hogy a filmben szereplő öregember az apja. Így már érthető, hogy miért készítette el a filmet. De amit én személy szerint nem értek, hogy miért mutatja be a "művét" közönségnek. És miért nem készít - és vele együtt a többi dokumentumfilmes is - inkább olyan sikeres emberekről szóló dokumentumfilmeket, akik szilárdan állnak a lábukon, inspiráló élettörténettel rendelkeznek és hozzájárulnak a pozitív gondolkodáshoz. Grrr!

Az a fajta trash horrorfilm, amit egyszerűen nem lehet folyamatosan végig nézni. Néhányszor legalább egy percre el kell fordulni, például a tablethez, hogy megbizonyosodjunk róla, nem maradtunk-e le valami legalább egy kicsit érdekesről a teljesen értelmetlen 100 perc földi időnk alatt. A filmnek van guilty pleasure potenciálja, de magasabb is lehetne, ha a mesélés lendületesebb tempójú lenne. A mellékszereplők színészi játéka és az operatőri munka + vágás egyes jelenetekben pokolian rossz.

100 perc drogfüggő, alkoholista és roma IQ-sok nézése, akiknek a fele azt sem tudja, miért van önként egy olyan városban, ahol segítő kezet nyújtanak nekik. És egy plébános, aki egy hegymászóbaleset túlélése után kezdett segíteni nekik (ezt az eseményt Isten jeleként értelmezte, hogy elkezdje az adott tevékenységet). Fárasztó.