POMO

Sam Raimi egy zseni! Egy kisváros, ahol szép bepillantást nyerhetünk minden egyes lakójának életébe, egy mocsár, egy gyilkosság. És egy magára hagyott háromgyermekes anya, aki olyan dolgokat lát a kártyákban, amiket inkább nem látna. Raimi kibontja a gyanú és a közönség "Ki a gyilkos?" kérdéseinek mozaikját, közelebb visz minket a törékeny főhősnőhöz, a látomásai és a rémálmai vagy kellemes borzongást, vagy első osztályú szívrohamot okoznak nekünk. Raimi valóra váltotta álmát, és olyan horrorfilmet készített, amelyben nem folyik patakokban a vér, de mégsem hagyja, hogy az utolsó másodpercig fellélegezzünk. A Rossz álmok című filmje nosztalgikus tisztelgés a Hitchcock-iskola tiszta thrillertechnikája előtt, a jól definiált karakterek és szofisztikált cselekmény mozaikjában. És a szereposztás! Ha nem derülne ki a gyilkos kiléte húsz perccel a film vége előtt, a finálé még feszültebb és sokkolóbb lett volna. A film pedig ötcsillagos műfaji csemege lett volna.

Az első negyedóra kiváló prológus. De aztán ez a prológus nem akar véget érni, és a film egy kétórás unalmas, ötletektől mentes, bár vizuálisan szép klip lesz Basil Poledouris egyedi filmzenéjéhez. Egy film, amelyben minden felvétel a kelleténél ötször hosszabb.

A téma jó, Sigourney Weaver nagyszerű, mint mindig, a börtönlabirintus alagútjaiban tökéletes a varázslat a kamerával és annak lencséivel, és a filmből nem hiányzik a határozott, tipikusan Fincher-féle nyomasztó szerzői töltet sem. Csakhogy ez utóbbit mintha nem sikerült volna olyan szintre hozni, amire Fincher általában képes, ami hozzásegítette volna a filmet ahhoz, hogy olyan lenyűgöző legyen, mint elődei.

John Ottman rendezői debütálása, aki a korai Bryan Singer filmjeinek vágója és zeneszerzője volt (Közönséges bűnözők, Stephen King: Az eminens). De egy nagyon szörnyű rendezői debütálás. Ottman azzal a szándékkal vágott bele a projektbe, hogy "valami mást, valami Hitchcock-félét" készítsen, és ma már azt mondja, hogy "végül is a tizenéves közönség számára kellett az egészet adaptálnia". Hogy ez a Sikoly és a Faculty - Az invázium filmek kilopása, talán túl is élnénk, de miért kell ennyire égbekiáltóan ostobának lennie?

An impotent cross between One Flew Over the Cuckoo’s Nest and Gorillas in the Mist.

A Cool túra című film az első nézhető tinivígjáték volt számomra. Mintha a DreamWorks el akarta volna kerülni az ostobaságot, vulgaritásokat és fekáliákat, és a tinifilmek erkölcsileg biztonságos, a legfiatalabb nézők számára is alkalmas változatát szerette volna elkészíteni. De az erkölcsi színvonala miatt a filmet nem emelem ki. A Cool túra film meglepett friss témájával, nem erőltetett és civilizált (bár őrült) humorával. És jó szereposztással.

A Szelíd motorosok című film tagadhatatlanul mély gondolatokkal rendelkezik, és a színészek kiválóak. Még középiskolásként láttam először, amikor sok mindenben azonosultam a főszereplőkkel. Mégis, lassan telt el, és nem voltam különösebben izgatott, amikor vége lett.

Annak idején, amikor ez a zagyvaság mozikban volt, ez volt a legrosszabb film, amit valaha is láttam a mozivásznon. Egy csillagot csak a maszkokért adtam, és azért, mert a mutáns születési jeleneténél kirázott a hideg. Egyébként minden szempontból rossz vicc, mintha minden érintett a lehető legrosszabbra akarta volna csinálni. Marlon Brando jelenléte nagyon megfelő!

Egy unalmas, ötletek nélküli, wannabe komikus recept arra, hogy minél "hatékonyabban" üsd el az időt azzal, hogy egész nap nem csinálsz semmit. Kivéve, ha munkanélküli amerikai gengszter vagy, akinek van egy ugrálós Cadillacje, és aki egy kaliforniai nagyváros külvárosában él.

A Metró ugyan nem egy mestermű, de az a fajta film, amelynek megtekintése után kedved van tenni az egész rendszerre, és csak úgy bolyongani a párizsi metróban, játszani Jean Renóval és furcsa bandájával, és beleszeretni Isabelle Adjaniba. Besson őrölt variációja Jarmusch függetlenséghez írt ódájára talán nem nyűgöz le, de mindenképpen kellemes, oldott hangulatot hagy maga után, és élni akarást a legnagyobb viharokban is.