POMO

Robert Redford az elején leül az irodájában, és felidézi a társával, Brad Pitt-tel átélt kémkalandokat, és a film hátralévő részében nem mozdul onnan. Kémkedős flashback mozaik, amely azt hiszi, hogy ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést elég egy intelligensen megírt forgatókönyv rendes adagnyi akció és kidolgozott főszereplők nélkül. Tévedés. Ennyi nézői figyelmet szentelni egy 130 perces, túlkombinált forgatókönyvnek, ami semmi csodással nem jutalmaz... én nem játszom ezt.

Szép téma, rendes forgatókönyv, John Turturro és Emily Watson elképesztő színészi alakítása. A Végzetes végjáték egy finom, civil, intelligens és bensőségesen intim film. De ahhoz, hogy megmaradjon az emlékezetünkben túlságosan televíziós, képszegény és lapos. Ha mondjuk a műfaji tökéletességre törekvő Merchant/Ivory páros készítette volna (Napok romjai), több is lehetett volna.

A gondolat mélységét és a történet költőiségét tekintve egy szép film. Hajlandó vagyok megbocsátani neki a dráma és a vígjáték vad keveredését, ez Franciaország. Amit azonban nem tudok megbocsátani neki, az a merev vizuális koncepció, amely a mozivászonról a tévéképernyőre költözteti a filmet. A Leon, a profi, Nikita és Atlantisz filmek alkotótól képi vonzerőt is elvárok.

Az érzelmek világát, amelyet Steven Spielberg itt megteremtett, csak egy zseni hozhat létre. Milyen egyszerűen, mégis lenyűgözően jellemezte azokat a "rosszakat" (baljós zene + kulcstartó), hogy még csak a szemükbe sem kellett néznie, és hogy mindent egy gyerek szemszögéből fogalmazott meg... erre csak egy olyan rendező képes, aki erre a szakmára született. Csakhogy... Bár teljes szívemből átéltem E.T. történetét, és nem egy könnycseppet ejtettem, mégis úgy érzem, hogy valami több hiányzik belőle, mint az őszinte szentimentalizmus. Valami magasabb, mélyebb.

Míg a Star Wars: Baljós árnyak epizódból "csak" az eredeti trilógia szíve hiányzott, a Star Wars: A klónok támadása film csak egy dramaturgiailag sántító képregényes szórakozás. De ugyanakkor annyi nagyszerű karakterrel, bombasztikus akcióval, romantikával és a Star Wars-saga fejlődése szempontjából fontos fordulatokkal van tele, hogy egy pillanatig sem lehet unatkozni. A vizuális effektek néhol silányak, de a legjobb helyeken mesésen szépek. Ugyan nem az a jó öreg szívmelengető Star Wars, de a mai "eye candy" laza szórakoztatás kontextusában szuper.

Képzelj el egy klasszikus akciófilmet, ahol a rosszfiúk és a hősök nem autókon, hanem jet-skiken és motorcsónakokon kergetik egymást. A Vízözön nem katasztrófafilm, és rossz szolgálatot tenne neki, ha azt akarná játszani. A Vízözön egy akciójáték, amely az ékszertolvajok ellen küzdő hős témáját egy katasztrofális árvíz helyzetébe teszi. És mindezt olyan ügyesen teszi, hogy a kilencvenedik percben már nincs helye pihenésnek vagy unalomnak. Szolid hollywoodi műfaji film.

Ezt a filmet több év különbséggel látni olyan élmény, amit nem lehet elfelejteni. A Rocky IV film megtestesíti mindazt, amit a nyolcvanas években az akciófilmekben szerettünk. Jó vasember a rossz vasember ellen, jó Amerika a rossz Oroszország ellen, és ha úgy tetszik, a természet tiszta szellemének ereje a modern technológia erejével szemben. Van benne bosszú a meggyilkolt barátért, kemény edzés és végső harc, amely olyan energikus, hogy legszívesebben felállnál és kimennél harcolni a virágládával. Több tucat film büszkélkedhetett mindezzel a maga idejében, de kevés tudta mindezt olyan pazarul és látványosan, és olyan dinamikus videoklip-csomagban tálalni, mint a Rocky IV című film.

A Háborgó mélység egy baromság. Jobb, ha nem gondolunk rajta. De a kiváló akciójelenetek mellett még egy pozitívummal büszkélkedhet. A "biztosan túlélő" karaktereket előbb megeszik, mint azokat, akiknek ezt szívből kívánnál (pl. LL Cool J szakács). És a forgatókönyvnek ez a kifürkészhetetlensége az, ami egyszerre hoz egy adag feszültséget a filmbe, és az egyik főszereplő abszurd "idő előtti" halála után egy rokonszenvesen ironikus távolságtartást, ami minden logikátlanságot igazol, miközben egyszerre sikít: "Igen, én egy baromság vagyok. Ne foglalkozz vele, és hagyd, hogy elsodorjon az első osztályú akciószórakoztatás fergeteges hurrikánja!"

Mindannyiunknak van legalább egy filmje, amit csak nekünk tetszik, és senki másnak. Az enyém a bukott Láncreakció film. Nem mintha a színészek világraszóló alakításokat nyújtanának, vagy a téma eredeti lenne, de a briliáns akciójelenetekkel tarkított, túlkombinált thriller cselekménye intelligensen van megírva és lendületesen van leforgatva - a 106 perc az első perctől az utolsóig pereg. Keanu Reeves remekül alakítja a hosszú hajú, hamisan megvádolt, menekülő tudóst, Rachel Weisz természetesen szép és szimpatikus, Morgan Freeman pedig ideális, hatalommal rendelkező férfi, aki háttérben mozgatja a szálakat.

Lucio Fulci ezúttal elköveti azt a hibát, hogy a filmet nem sötét horrorként, hanem véres krimiként fogja fel. Képzeljünk el egy szokványos, Manhattanben játszódó régebbi krimi sorozatot, egy unalmas középkorú színész főszereplésével, engedjük ki egy szofisztikált bűnügyi sztorit, és az eredményt fűszerezzük meg gyomorforgató gyilkosságokkal. Semmi feszültség vagy hangulat, csak egy átlagos tévéfilm olcsó vizuális koncepciója. És miért ad ki a gyilkos olyan hangokat, mint Donald kacsa?? A The New York Ripper film már az első gyilkossággal is megmarad az ember emlékezetében, a női mell és mellbimbó borotvapengével történő precíz átvágásának részleteivel. Úgy tűnik, ez Fulci tisztelgése Bunuel előtt...