POMO

Tipikus Stanley Kubrick. Nincs olyan pillanat a filmben, amely ne lenne része egy pszichológiai labirintus bonyolult mozaikjának. Minden tökéletesen időzített, gördülékeny, a kamera legtöbbször derékszögben és a sablonos szálloda falaival párhuzamosan mozog. Nincs egyetlen olyan hang sem a zenében, amely ne lenne elengedhetetlen. A legdurvább vizuális és zenei minimalizmus tökéletesen kiemeli az üres környezet nyomasztó érzését, ahol a történet játszódik. Jack Nicholsont nem csak filmszereplőként nézzük, hanem Kubrick vizuálisan naturalista rendezői koncepciója révén mi magunk válunk Jack Nicholsonná. Hozzá hasonlóan bennünk is fokozódik az idegesség, egészen addig, amíg nem félünk attól, hogy mire lennénk képesek az ő helyében. A Ragyogás című filmet nem lehet "horror" címkével megjelölni, amely szokásos horroroknak jár a műfaji szórakozás keretein belül. És bár kár, hogy ridegsége és precíz számítása nem teszi lehetővé, hogy a főszereplők történetét az agyamon kívül másképp éljem át, mégis teljes értékű minősítést adok. Tisztelem Kubrick elrugaszkodott útját, amit választott, mert minden alkalommal, amikor megnézem, találok valami újat ebben az őrületben.

John Carpenter lemondott a sötétségről és a feszültségről, és a rockzene, a splatter, a durva akció és a nagymenős beszólások felé vette az irányt. Egyrészt csalódtam benne, mert pontosan azt imádom nála, amiről most lemondott, másrészt viszont jobban szórakoztatott ezzel az őrültséggel, mint az Elátkozottak faluja című filmjével. Ahhoz azonban, hogy a John Carpenter: Vámpírok című film kilépjen a hasonló vámpírfilmek szürke átlagából, többet kellene nyújtania, mint rohangáló kamerát szép szűrőkkel. A filmnek a fekete humort és a horrort sokkal művészibben és érzékenyebben kellett volna ötvöznie. És ebben Carpenter rendezése kudarcot vall.

A sötétség fejedelme film varázsa és vonzereje teljes egészében a képzőművészeti és zenei oldalán áll. A vizuális effektek ugyan olcsóak, sőt helyenként nevetségesek, de nincs belőlük olyan sok, hogy ártanának. Ellenkezőleg, rengeteg sötét és fülledt hangulatot teremt a szinte állandó sötétség, a csodás álomképek és a démoni zene. Mint A dolog című film, ez is egy horrorfilm rendkívül pesszimista fináléval, amelytől megborzongunk, és nem lesz kedvünk pezsgőt bontani.

Lehet, hogy túlérzékeny vagyok az emberek genetikai átalakulására a filmekben, de amikor először láttam A dolog című filmet, nyolcadikos általános iskolásként, egész éjjel nem tudtam aludni, és úgy izzadtam, mintha lázam lenne. Szörnyű élmény volt. Megfogadtam, hogy soha többé nem nézek horrorfilmet. Ennek az intenzív élménynek is köszönhető, hogy később ez a műfaj lett a kedvencem. A dolog című filmnek egyedi, elszigetelt és kétségbeesett atmoszférája van, amelyet tökéletesen támogat Morricone komor zenéje, az időtlen speciális effektek és a fantasztikusan sötét, pesszimista finálé. Ez egy precízen kidolgozott horrorfilm, amely fokozatosan szorítja a hurkot a nyakad körül, és amely az elsőtől az utolsó másodpercig szinte egzisztenciális lehangoló, megspékelve a valaha volt legfélelmetesebb horrorjelenetekkel.

Tim Burton (Batman - A denevérember) vagy Bryan Singer (X-Men - A kívülállók) filmjeinek könnyebb dolga volt. A képregényfilmjeik a díszletük, a hangulatuk miatt voltak érdekesek, illetve azzal összefüggő képességükkel, hogy "más világokba" vigyenek minket. Raimi Pókember című filmjében semmi ilyesmi nincs. Miután véget ért, nem emlékeztem egyetlen olyan jelenetre sem, amely nézőként elragadtatott volna. Tobey Maguire kiválóan megtestesítette a karakter átalakulását, de Kirsten Dunst túlságosan is lapos egy ilyen típusú filmhez. A Zöld Manó karaktere pedig nem egy ijesztő gonosztevő, hanem egy szerencsétlen roncs, akinek nagyobb problémája van a saját identitásával, mint magával a Pókemberrel. Sem jellegzetes vizuális koncepció, sem rendesen kidolgozott karakterek. És egy kiszámítható sztori, amely inkább egy tévésorozat 40 perces epizódjához illik, de ebben az esetben két órára van elnyújtva. A Pókember film elegánsan van megfilmesítve, és nincs benne popcornos butaság. De csak egy felfújt buborék, amely, amikor kipukkad, szétfoszlik, mint egy felhő, és semmi sem marad belőle.

A John Q - Végszükség című film egy naiv hollywoodi számítás egy apáról, aki bármit hajlandó megtenni azért, hogy fia felkerüljön a szerv átültetésére váró betegek listájára. Egy túlságosan szentimentális mese, amely megpróbál elérzékenyíteni tengernyi moralista, jószívű gondolattal ott, ahol intellektuálisan teljesen megbukik. És a Gavras Őrült város filmjéből gusztustalanul kilopott részleteket már nem is kommentálom.

A very bad low-budget, made-for-TV clone of the Australian thriller Dead Calm.

Példás bemutatása annak, hogy a forma győz a tartalom felett. Francis Ford Coppola mintha megpróbálná Stoker fantáziavilágát a lehető leghűségesebben és leghatásosabban filmes képekbe átültetni, de közben megfeledkezik a szereplőkről és magáról a történetről. De vizuálisan és zeneileg is a film lélegzetelállító. A díszlet, a jelmezek, az operatőr játéka az árnyékokkal, az egyes szürrealista jelenetek, mindez tökéletes összhangban van Wojciech Kilar egyedülálló zenéjével. És a szereposztás! Keanu Reeves mint elegáns Jonathan, Winona Ryder mint törékeny Mina, Anthony Hopkins mint démoni Van Helsing, Tom Waits mint "rovarimádó" Renfield, és különösen Gary Oldman a visszataszító, de hipnotikus Drakula gróf szerepében, mintha mindannyian ezekre a szerepekre születtek volna. De bármennyire is magával ragadóan néz ki és hangzik mindez, a történetből hiányzik a szív, az a szellem, amely a téma ismerete ellenére két órán keresztül képes lenne belevonni a cselekménybe, és nem hagyna lélegzethez jutni. A Drakula egy klasszikus mű alapján készült gótikus horrorfilm, amely alatt nem zavarna a pattogatott kukorica rágcsálása. Ami például Herzog Nosferatu, az éjszaka fantomja című filmje alatt nem jöhetne szóba.

Míg A nyolcadik utas: a Halál című filmben Ridley Scott védtelen felfedezőket egy láthatatlan rémséggel állított szembe, a folytatásban James Cameron állig felfegyverzett tengerészgyalogosokat állított szembe egy teljes "szépségükben" látható rémségrajjal. A lefegyverző félelmet lefegyverző adrenalin-akció váltotta fel. A bolygó neve: Halál című filmnek az első film kontextusában kifogásolni lehetne a horror intimitásának hiányát, de itt a rendező ezt szuper ötletek ágyútűzével, láthatatlan jelenetekkel teli cselekménnyel és a rá jellemző technikai tökéletességgel pótolja. Ez egy akcióval és feszültséggel teli sci-fi látványosság, amely alatt megfagy a vér a néző ereiben. A műfajon belül 5*-nál kevesebbet adni barbárság lenne. Ui. A Director's Cut változat, amelyben a bázis lakóit követjük, még mielőtt Ripley legénysége leszáll a bolygóra, semmiképp nem vesz le a film feszültségéből és rejtélyességéből ("Mi történt itt?"), csak más helyzetbe stilizálja őket ("Mi történt velük?"). És ez néhány történetszálnak szélesebb értelmet ad.

John Travolta és Christian Slater közötti rivalizáló feszültség elmarad a hasonlóan kitalált hongkongi klasszikusok gigantikus Woo-szerű arányaitól, és az egész film az egészséges távolságtartásból helyenként egészségtelen butaságba csúszik át. De az Utah-i sivatag vonzóan napos környezete, Hans Zimmer dinamikus zenéje, a menő Hummerek és Travolta által alakított vagány Vick Deakins elegendő hozzávaló a két órányi rendes akciószórakoztatáshoz.