POMO

Gépiesen rendezett, 4:3 formátumú dráma a Tűzföld barátságtalan környezetében, kegyetlen gyarmatosításának történelmi időszakából. Minimalista a képi megjelenésben és a színészi játékban, nyers a brutális erőszakban és a szexuális romlottságban. A Sam Spruell által találóan megformált skót hadnagy karaktere tápláló csúcspontja a film komor és romlott lelkének. A film fesztiváli vetítésén az iberofon közönség nagy tapsa jelezte, hogy mennyire fontos számára reflektálás a dél-amerikai történelem sötét oldalaira. Minden nemzet valamilyen formában elszámol a múltjával. [San Sebastian IFF]

Érzékeny elbeszélés, amely két társadalmi témát ölel át: egy olyan iskolarendszer abszurd felépítését, amelyben a gyerekeknek több joguk van, mint a tanároknak, és queer kérdéseket, egy rémült gyerek saját szexualitásának korai felismerésének formájában. Mindez úgy, hogy az iskolai környezet több kulcsmomentumát figyeli meg az érintettek több nézőpontjából, akiknek ez a személyes vagy szakmai életét érinti. Kiválóan megírt párbeszédes film, csendes és erős pillanatokkal. [San Sebastian IFF]

Egy bensőségesen bolondos, de szimpatikusan egyedi ötlet, egy viszonylag klasszikus melodrámai klisébe bedolgozva, amely arról szól, hogy a társadalom képtelen elfogadni a másságot. És egy párról, aki közel áll egymáshoz, és küzd azzal a bizonyos falusi korlátozottsággal. A franciák nem félnek semmitől. Ha a rendezőnő/írónő bátorsága a történet váratlan és kellően sokkoló végkifejletére is kiterjedt volna, a film nagyobb nyomot hagyott volna a filmfesztivál színterén. [San Sebastian IFF]

Sötét, patologikus thriller, amely nem az ijesztgetés vagy a borzadály által irányul a horror felé, hanem a felkavaró téma révén, a hátborzongatóan valósághű tálalásban. Hangulat szempontjából találóan egy komor New Yorkba helyezve, Marin Ireland által kiválóan előadott, hátborzongató karakterével vezetve. Lélektanilag kiegyensúlyozott, a két doktornő karakterének motivációja az etikai határok erőteljes átlépése ellenére is érthető. Egyedül a gyermekszínésznő rendezése sántít, és a film vége lustán kerüli el a néző által várt eszkalációt.

Maika Monroe az egyetlen, aki összetartja ezt a nem túl funkcionális drámát egy elrabolt lány kereséséről / egy thrillert a halandók és őrült gazfickókból álló csapat közötti harcról / egy váratlan románcot két lelki hajótörött között. Érzelmileg és izgalmilag nem túl funkcionális film, komikusan oda nem illő brutalitással és sikertelen próbálkozással, hogy excentrikus rosszfiúkkal sokkoljon. Közülük egyedül Karl Glusman játszik jól és hatásosan. Jamie Foxx pedig a mellékszerepében meglepő. Egyébként nem igazán jó, a párbeszédek felszínesek, a rendezés döcögős, Nikolaj Coster-Waldau fő karaktere pedig unalmas.

Mozifilm a DreamWorks/Universal-tól, minőségét tekintve a Netflix hülyeségeinek átlagon aluli szintjén. Ígéretes kezdés szép díszletekkel, kidolgozott és a sötétben tökéletesen megvilágított hajó belső tereivel. Drakula első látványos megjelenése és az első áldozatok atmoszférikus meggyilkolása. A második felében azonban a film cselekményileg kezd szétesni, a fokozódó feszültséget rosszul összevágott drámai jelenetek váltják fel, a szép CGI-t a napkelte olcsó fénye követi, a karakterek pedig a kétségbeejtően romló forgatókönyvnek köszönhetően elveszítik az eredetileg felépített értelmes kontúrjaikat. A magabiztos Van Helsing-szerű epilógus pedig már csak nevetséges marad.

Kár, hogy kevesebb az akció, és leszámolás a főgonosz karakterrel csak formális. Denzel Washington karizmája és karakterének isteni stilizálása az igazság alfa-mecénásaként konfliktusban az olasz Camorra maffiával nagyobb és hosszabb mészárlást kínált volna, nagyobb létszámmal. Mert John Wick elkényeztetett minket... A Védelmező 3. című film ennek ellenére csendesebb részekben is szórakoztat szuper karakterekkel, olaszos hangulattal és főleg fokozódó feszültséggel a brutális helyi alvilág és kemény amerikai hős közelgő összecsapásában. Az epilógus pedig feleslegesen patetikus (Olaszország) és naiv (San Francisco).

Alternatív, érdekes hangulatú "néma dráma", esős tahiti szigetek attraktív trópusi környezetében. Egyedi történettel és karakterekkel. Csak az alkotó politikai nyilatkozatok iránti igénye zavaró lehet. A közel háromórás cselekmény lassú folyása, időnként unalmas párbeszédekkel pedig altató. De a lazaság illik a szereplők életstílusához, és tökéletesen kiegészíti a film egyedi szigeti jellegét. A szörfös megahullámokat kísérő, fantasztikus hangzású jelenetek pedig szuper üdítően hatnak.

Kiváló Woody Harrelson, csinos Kaitlin Olson és egy humoros és találó mondat, amit (érthető módon) még soha nem láttam amerikai filmben. A többi csak sablonos klisé a sportos feel-good filmekből, átlagos forgatókönyves csomagolásban. De talán ennél többet vártunk Farrelly-től?

Christopher Nolan legérettebb és legkevésbé nézőbarát filmjében háromórás, atomfizikáról és politikáról szóló beszélgetésbe vonta be, és elkábította a nézőket. A minden szintű műveltséggel és intelligenciával rendelkező nézőket. Tisztelet! Összesen 57 nap alatt egy ilyen koncentrált, tökéletesen eljátszott, információkkal teli és átgondoltan összerakott esemény-mozaikot leforgatni, amely egy pillanatra sem veszít az érdekességéből és történelmi hitelességéből, hát ez a filmalkotói mesterség. Az, hogy Nolant ebben segítette egy olyan téma, amely mindannyiunkat érint és rettegésben tart, nem számít. Melyik más rendező adott volna nagyobb lendületet ennek a témának? A film elbeszélésének intenzitását és hatalmas erejét ismét feldobja Ludwig Göransson (Tenet) mágus zajosan kevert filmzenéje, bár az eredetisége és a részletekben rejlő kreativitása egy önálló, csodálatra méltó alkotássá teszi. Briliáns karakterformálás, vágás, olyan színészekből álló szereplőgárda, akiket nem is várnánk, mégis tökéletesen illeszkednek a filmbe (Benny Safdie rulez!). Az a két kulcsjelenet pedig, amely digitális segédeszközök nélkül, alapvető filmes elemekre épít, abszolút csemege. Közvetlenül a film vége után vegyes érzéseim voltak, valami mást vártam, valószínűleg mint mások is. De Oppenheimer idővel érik bennem, és örülök, hogy Nolan „saját módon” csinálta.