POMO

Három jelenet A Gyűrűk Ura filmből, egy 105 perces, bolondos tévés színjátékba áthelyezve, látványos plakáttal. A vizuális effektek, mondjuk egy dán meséhez képest rendben vannak, de a jelmezek és a dialógusok már inkább büntetésnek számítanak. Szörnyűség.

Szépen felvett portré két lány rövid ideig tartó szerelmi viszonyáról, decensen megfogalmazott érzelmi árnyalatokkal az egymást megismerésében, a szerelmes állapotot végig követő sétával. Ennyi az egész. Az érzelmek itt (mint a "magasabb művészetben") annyira el vannak nyomva, hogy a néző csak megfigyelővé válik, nem pedig résztvevővé. Nem is beszélve a természetes ösztönök teljes hiányáról. Összehasonlítás a Szólíts a neveden filmmel helyénvaló, paradox módon pont az ösztönösségét (ami a két ember egymáshoz közelítést mutató filmes portréban annyira fontos) a nézők nagy többsége inkább itt látná szívesebben, ugye? Mindkét lány fantasztikusan játszik, és ez látszik is a szemükben, de máshol már nem. A zárójelenet pedig, bár nagyszerű lezárása a szomorú történetüknek, túlságosan hasonlít a Glazer Születés filmjére.

Mintha valaki egy új netflixes akciós csapatos filmet akart volna elindítani, az M:I módjára. Sajnos Bay nem tartja fontosnak, hogy szimpátiát keltsen szereplők iránt, akik az akció után a második legfontosabb dolog a műfajban. Vagy legalábbis szélesebb jellemzést adjon nekik, mint az autóknak, hajóknak vagy élettelen rózsaszín kacsáknak. Ha valaki a társaságból feldobna a talpát, három gyors felvételben elintézi, és megyünk tovább. Még Reynolds-nak sincs közel annyi beszólása, mint minden másban, amiben (és amiért) szeretjük. A dialógusok összességében idegesítőek, jobb lenne, ha senki sem beszélne. A legjobb a filmben az akciókkal teli autós üldözéses nyitány, mind összetéveszthetetlen stílusosságában, mind humoros Bay-féle tartalomban. Itt mintha Bay jobb időszakába kerülnénk, a második Transformers előtt. A film többi része a hagyományosan hatásos szűrőkkel, vágási epilepsziával, női jelmezekkel és a többi akciójelenet túlzásba vitt szépséges helyszíneivel szórakoztat. És kínoz a végtelen érzéketlenségével és unalmával.

A szakszervezetek kontra kormány az 1970-es évek Amerikájában, hát nem éppen nekem való. De az elbeszélés élénksége és a maffia világának lenyűgöző ábrázolása miatt majdnem annyira ütős, mint a Nagymenők - Harminc év a maffia kötelékében. Ráadásul itt sokkal magasabb szinten vagyunk, a korabeli Amerikában az amerikai maffia legmagasabb rangú képviselői között. De Niro-nak legnehezebb dolga van itt - mesterséges fiatal arccal és öreg szemekkel, az első felében meg kell szokni a digitalizálást. A gyilkost hagyományos módon játssza, ahogyan azt hasonló szerepekben tőle megszoktunk. Pacino eredetibb, aki excentrikusan, politikai lelkesedéssel, hatalmas büszkeséggel és a legtisztább erkölcsi szándékkal testesíti meg Hoffot. A film legkiemelkedőbb színészi alakítása. Számomra a legnagyobb élményt Pesci volt, az a csendes víz, amely dönt az életekről. Egy apatikus őrülttől, akinek kés van a kezében (Nagymenők), egy mega befolyásos játékosig, akinek van érzéke a maffiasakkhoz, és akivel minden oldal számíthat. Bravúros minden jelenetben. Keitel minimális teret kap, de a kor egyik legelismertebb főnökének szerepében. Rendezői védjegyek, amelyek az ismételt megtekintéskor még inkább kiemelkedőek. Egy csúcsjelenet, amelytől megfagy a vér az erekben, aláfestve nem éppen izgalmas zenével, hanem abszurd dialógussal a halakról. A felvétel hossza nem zavaró, ez a "road-movie" Marti egyedi stílusának és legendás színészi interakcióinak nosztalgikus élvezetéről szól, amilyet más filmben már nem fogunk átélni.

Amerikai lányokról és értékeikről. Legalábbis az elején még szórakoztató nézni, amikor még rúd mellett táncolnak. Utána már csak hallgatni nehéz (dialógusokat).

Egy számi A rettenthetetlen, aminek az elbeszélés módjából valami fontos hiányzik. A szereplőkkel való munka fogaskerekei és a történet súlya valahogy korlátozott, régen azt mondhatnánk, hogy "televíziós". A nézőre gyakorolt érzelmi hatás a végén működik, de nem marad utána semmi, ami miatt a film emlékezetes lenne.

Christian Bale újabb nagyszerű szerepe, és szokás szerint ismét remekül játszott! A szerep, és maga a színész adja ennek a szórakoztató, könnyeden sikkes, bensőséges hangokkal tarkított gyors menetű fordulatainak felét. Mangold a rendezés szempontjából minden egyes jelenetben világos irányt ad a célvonal felé vezető úton, fináléban pedig gazdagon tálalja a történet három összefoglalását. De az egyensúlyuk, érzelmi és gondolati kapcsolatuk vitatható, és ezzel el is érkeztünk a film végzetes hátrányához.

Hétköznapi módon megfilmezett családi dráma, olyan sztorival, amelyből több millió van a világon. Csak a legvégén kap némi elbeszélési mini csattanót, de mivel az sem lényeges, nem emelkedik ki jelentősen.

Egy nagyon hosszadalmas süllyedés a drogfüggőségbe, amelyet csak a jövőbeni jelenetek bevágásai fűszerezik meg, ahol a szereplők idősebb változatát látjuk, akik már más életet élnek. Ez arra készteti a nézőt, hogy elgondolkodjon azon, hogy a fiatal főszereplők hogyan járhattak ennyire rosszul. A nézői türelem azonban megéri, a hétköznapi "a drogok rosszak, igen?!" témából valami sokkal mélyebb dolog lesz. Szomorú, már-már depressziós.

A régi ismerős és az új szereplők egyesítése itt szimpatikusan van kitalálva, és Arnold beszólásai pedig csiklandozzák a rekeszizmot. Annál inkább bánt a túldigitalizált, feleslegesen eltúlzott akció (leginkább a repülőgépen), ami végzetesen megbuktatja a tisztességes tempóban elindult szórakozást. A kevesebb több lett volna, ha már nem lehetett újabb 100 millió dollárt költeni jobb digitális eszközökre. Az új fiatal terminátor, Mackenzie Davis ugyan vagány csaj, de egyébként unalmas és aszexuális.