POMO

Sajnos a film érdekes helyszínnel ígéretesnek tűnő rejtélye csak egy fáradt X-akták csattanót eredményez. Néha még a szereplők is úgy viselkednek, mint a kevésbé figyelmes, részletekkel nem foglalkozó filmesek első filmjeiben. A záró stáblistán szereplő nevekből rájössz, hogy ez egy családi és baráti filmes találkozó. Gyengébb három csillag.

A Wall Street-i üzletemberek felszínes életstílusának és torz értékrendjének kritikája, szórakoztató slasher thriller formájában, cinikus fekete komédia árnyalatával. Bale szociopata szerepe telitalálat, a film jól néz ki és lendületesen van vágva, de a hatása ugyanolyan felületes és rideg, mint a kritizált alany. A szexjelenetek például meglepően őszinték, de nem olyan személyesek és karaktermeghatározóak, mint a Shame – A szégyentelen című filmben. Inkább csak meglepni és sokkolni akarnak a sztárokkal teli mainstream filmben.

Egy veszekedő házaspár beszélgetése egy hosszú este alatt, egy félreeső házban, mint színházi színpadon. Egy pár, aki éles érzelmi játékon megy keresztül, hogy újra emlékeztessék magukat, miért is tartanak össze. A színészpáros jól kijön egymással, egyes részek személyesebbek, mások felesleges vattapamacsok, a filmkritika (nem) elfogadásának motívuma (a házaspár épp a filmje premierjéről tért haza) és annak tartalma pedig nem kapcsolódik érdemben a házaspár személyes konfliktusához. Önálló vonalként pedig sok mindent nem tesz hozzá a filmhez. A fekete-fehérrel kombinált nyitó egyfelvonásos expozíció magasabb kreatív ambíciókat vázol fel, de a film tartalmát tekintve monoton átlag marad. Washington és Zendaya mindent megtesznek, ez nem kérdés.

A külvárosi apuka álarca mögé bújtatott akcióhős koncepciója jól indítja a filmet. Friss, dinamikus, ízlésesen szórakoztató és fantáziadús az akciójelenetekben (például utazás a csomagtartóban). De sajnos, ami az eredetileg remek szórakozást számomra három csillagra döntötte le, az a túlságosan mechanikus, egyszerű és fantázia nélküli leszámolás a rosszfiúkkal. A főhős az elején kapja az ütéseket, és csak a kitartása teszi őt hőssé, a végén pedig a fegyveres gengszterek legnagyobb hordája simán célponttá teszi magát mint a Deadpool filmben. Legutóbbi műfaji versenytárs Boss Level: Játszd újra című film összességében egy fél csillaggal boldogabbá tett.

Kellemes, jó hangulatú vígjáték, szinte semmi negatív szereplővel, szívből jövő, a pozitív értékek és az európai sokszínűség mellett érvelő, társadalmi kérdésekkel kapcsolatos találó poénokkal fűszerezve (az izlandiak és az amcsik viszonya; Oroszországban nincsenek melegek stb.). Őszintén meghatódtam és örültem. A negyedik csillagot valószínűleg azért adom neki, mert nagyon szeretem Izlandot (a Húsavíkot csak ködben és esőben láttam, annak ellenére, hogy 2 napig vártam a jobb időre), és mert azon kevesek közé tartozom a környezetemben, akiket nem zavar Will Ferrell. Most éppen társszerzője és társproducere volt ennek a filmnek, megerősítve megérdemelt helyét a műfaj legjobbjai között.

Egy sötét rablófilm egy nagyon, NAGYON dühös rosszfiúval, akit a bosszú hajt. Példaértékű gengszterbandák (Darrell D'Silva) volt a legjobb!), nyers lövöldözések és folyamatosan duruzsoló, szuper sötét, súlyos tónusú filmzene, ami kihangsúlyozza a film tökös komolyságát. Természetesen remekül megrendezett akciókkal és magával ragadó kameramágiával, amikor az akció még csak készülőben van. Az első kétharmadban jók a flashback jelenetekben az események okait elmesélő egyedi vágások és a főszereplő személyiségének fokozatos feltárása. Ha lett volna egy még jobban szofisztikált csúcspont (ami inkább "csak" egy rendes akcióverekedés) és a főgonosszal való elszámolás (akit egyébként biztosan nem az amatőr Eastwood Jr.-nak kellett volna játszania), akkor az Egy igazán dühös ember film egy referencia műfaji darab lett volna.

Egy borzasztóan kedves és szerény film a plátói szerelembe esésről, amelyet talán nem is lehetett volna úgy megírni és megrendezni, hogy ne lett volna saját hasonló élmény. Harmonikusan folyékony, a romantikus műfaj egyetlen kliséje nélkül, atipikus, de kellemesen összehangolt párossal, őszinte párbeszédekkel és egy minimalista befejezéssel, amely erősebb érzelmi hatást vált ki, mint amit a nagy romantikus klasszikusok nyújtanak. "The more you know who you are and what you want, the less you let things upset you".

Egy fiatal orosz nő lejárt útlevéllel New Yorkból északnyugatra megy, hogy Kanadán és Alaszkán keresztül hazatérjen Oroszországba. A film játékidejének kétharmadában az Egyesült Államok legunalmasabb helyein sétálgat, nézelődik, lop valamit, vadonban alszik vagy mosakszik. Időnként elhangzik egy kísérő bejelentés az amerikai rádióban, vagy valaki mond valamit egy városi ünnepségen - például az indiánok elnyomása témájában. És időnként drámai zene szól a menetbe, mint egy Hitchcock filmben, pedig semmi izgalmas nem történik, és nem is fog történni. A későbbi északi helyszínek legalább hangulatot adnak a filmnek, de az útjának filozofikus befejezése egy kulcsfontosságú információval (ne olvassuk el a szinopszist) egy fokkal feljebb emeli a filmet.

Ugyanazok a technikák és trükkök, mint az Ideglelés és [Rec] filmekben, de a Sydney alatti csatornákban és alagutakban, és anélkül, hogy felbukkanna a szörny. De leginkább a folyamatos vágások az esemény résztvevőivel készített retrospektív interjúkra rontják a hitelességet, amelyekről tudjuk, hogy színészek és nem valódi újságírók, és az is kiderül, hogy ki kerül ki közülük élve. Nem egy ideális koncepció, ha a filmnek valódi történetként kellene bevonzania minket.

Gyerekek, a drogok rosszak, oké?! Feleslegesen hosszú tini-dráma, amely a régi motívumokat próbálja újszerűen bemutatni. Szerintem azonban gyakran rosszul kiválasztott, zavaró és következetlen is. Egy középszerű téma gyenge rendezése, ami csak újra nagyszerű Tom Holland színésznek köszönhetően nézhető.