POMO

Sikertelen kísérlet a misztikus horrorra, ahogyan azt legjobban és főleg Hollywoodban csinálják. Nem vonzó karakterek (a szó bármelyik értelmében), hosszadalmas és érdektelen expozíció, egy sikertelen kísérlet a már lejárt trükkökkel feszültséget teremteni erdős séta közben. Bebjak jó rendező, karakterekkel és történettel sokkal összetettebb, mélyebb A határ szuper volt. De ez a fajta film nyilván másfajta tehetséget igényel, és valószínűleg egy jobban adaptált forgatókönyvet is, ami itt egy kommersz gyors érlelésű dologra emlékeztet.

Furcsa, szórakoztató műfaji hibrid, amely meglepő módon képes megőrizni egy kis méltóságot. A kisebbségek társadalmi kérdései, az osztálytársadalom és a rasszizmus, amelyekről szó van az első felében, decensen vannak előadva, és az Edgerton ork karaktere a legjobb a filmben. És a második felében démonok, egy varázspálca, amelyre mindenkinek fáj a foga, és a világ leigázásának veszélye egy potenciálisan érkező sötét uralkodó személyében. Természetesen kung-fu, kínzás és lövöldözés. Futurisztikus sci-fi, társadalmi dráma és őrült fantázia, rendőrségi haverkodós vígjátékkal vegyítve. Nem mintha kár lenne, hogy Ayre csak kevéssel az átlag felett tartotta. Inkább egy csoda.

Eredeti téma, amely a fiatalok megszállottságát tükrözi, hogy sikeresek legyenek a mesterséges online világ identitásversenyében, ráadásul formailag jól kivitelezve. De éppen ezért vártam, hogy egy szélesebb körű összeesküvéses cselekményt fejlesszen ki, drámaibb befejezéssel. A film végül is inkább egy kisiklott valósággal rendelkező tinédzser karakter intim pszichológiai hullámzása, akinek a pszichológiai izgalmai engem mint nézőt nem nagyon érdekelnek.

Szolid akciófilm, ami kellő figyelmet fordít a karakterekre is (paradox módon éppen Affleck harcosának viselkedése tűnt számomra indokolatlanul ridegnek a második felében, amit vagy rosszul rendeztek meg, vagy elszúrtak néhány jelenet megvágásával). Egyébként remek szereplőgárda, a film már az elejétől kezdve sugározza egy tisztességes zsánerfilm lehetőségét, amit a film kielégítően beteljesít. Szokatlan ötletek, helyhez kötött elbeszélés és vonzó bennfentes betekintés, ahogyan az ilyen zsoldos akciók fogalmazva vannak.

Olyan, mint a hagyma hámozása, amelynek minden egyes rétegének olyan intenzív szaga van, hogy közepénél már be kell csukni a szemünket. Pokolian erős, mesterien elmesélt sztori, kissé művészi megközelítéssel, de nagyon közönségbarát témával. Egyszerűen Villeneuve. Itt sokkal funkcionálisabbnak és sokkal érzelmesebbnek találtam a csattanó tálalását, mint az Érkezés filmben, ahol (meglepő módon) nem érintett meg. Hogy lehet, hogy Mélissa Désormeaux-Poulin ezek után nem játszik nagyobb dolgokban?

Az üresség és a beteljesülés, a magány és a találkozás, a vak pusztulás és a csalódás bensőséges találkozása. Merész, nyílt és lélektanilag pontos "kisfilm", amelyben minden pontosan úgy működik, ahogyan kell. Egy esti Polanski-filmként akarom!

Annyira B-kategóriás klónja a Hang nélkül és Madarak a dobozban filmeknek, amit sokan, akik főleg a "moziprodukcióhoz" szoktunk hozzá, nem tudjuk elfogyasztani. Természetesen főleg a forgatókönyvről és a rendezésről beszélünk. Produkciós értékekre a gazdag Netflix tud odafigyelni.

Dicséretes téma egy túlélődrámához - egy fickó az életéért folytatott magányos küzdelem során megkérdőjelezi a nem éppen tiszta lelkiismeretét... De a szép zenétől és Fuerteventura csodás tengerparti helyszíneitől eltekintve teljesen diszfunkcionális. Mind a dialógusokban, amelyek ügyetlenül repkednek a téma fölött, mind a dramaturgiai ívben, amely talán kissé kíváncsivá tesz, hogy "mi lesz a vége", de nem tart izgalomban. És a szereplők átérzésében már egyáltalán nem. Rendező talán jó videóklip készítő, de nem képes mesélni emberekről és az érzéseikről.

A film szórakoztat, mind a gengszterekkel, mind humorral és különösen Riccardo Scamarcio-val, aki ezekre a szerepekre született. De cselekmény szempontjából csak másolja az összes Scorsese-féle alkotást és megsebzett arcokat, de nem tud megfelelni azok csillogásának. Sem írásban, sem rendezésben. A szereplők elferdített értékrendjét sem mutatja varázslatosan ironikus, de azért szükségszerűen komoly önreflexióval, mint a fent említett műfaji klasszikusok.

A National Geographic zöld képeibe helyezett, tesztoszteronnal teli csúcssportok bemutatása, amely filmes sztorinak akar látszani, ugyanolyan gondolatot követve, mint a 1991-es eredeti verzió. Vizuálisan szépen átszűrt, szimpatikus színészi arcokkal, de elbeszélés szempontjából teljesen retardált. És a sport bemutatások, amelyek legalább nem annyira nevetségesek, mint a nedves sziklapárkányok mászását bemutató záró jelenetek, sincsenek annyira tisztán és ütősen megfilmezve, mint az egyértelműen inspiratív The Art of Flight dokumentumban (lásd a zárólista kezdetének hasonló grafikáját).