POMO

David Harbour kitölti a film felét. A kegyetlen és szigorú viking gyökerekkel rendelkező jóságos Santa Klaus szerepét a testére szabták. A Drágán add az életed! és a Reszkessetek betörők! filmek témáinak keverése, mivel mindkettő Amerikában karácsonyi kultikus klasszikusnak számít, a megfelelő módja annak, hogy más műfaji öltözékben csatlakozzon társaságukhoz. Wirkolának majdnem sikerült - a karácsonyi kliséket új ötletekkel ötvözi, a veszélyben lévő családtagok azonban nem klisé, a sztori pedig szépen halad előre. Csak kár, hogy Harbour ellen nem állítja a megfelelően érdekes rosszfiúkat, akiket jobban tisztelnénk.

A promóciós fotókat elnézve csak egy újabb romantikus alpesi giccs. A valóságban azonban az utóbbi évek legszebb filmje a hegyi életről, és általában az életről. És egyben az utóbbi évek legszebb alpesi panorámák egy játékfilmben. A helyszínválasztás és a közeli felvételek (buszos utazás) a rendező hegyekkel való kapcsolatáról tanúskodnak, és egyes nézőkben déjà vu érzést fognak kiváltani - mert ezekért a varázslatos mozaikdarabkákért az alpesi természetről alkotott tudatalatti felfogásunkban újra és újra visszatérünk, hogy lelki békét találjunk. A karakterek pontos jellemzése a színházi színész Stefan Gorski által tökéletesen eljátszott főszereplővel. A film szíve az a jelenet, amelyben egy hegyi rönkházhoz vezeti menyasszonyát, megmutatja és elmagyarázza neki, miért telepedett le ott. Attraktív téma az első felvonók építéséről és az ezzel kapcsolatos áramhálózat kiépítésről a hegyi falvakba, de a különösen nehéz fizikai munka során bekövetkező halálesetekről is. Remek, folyamatosan "lebegő" kamera, mindig tökéletesen illeszkedő szép zene. És az epilógus...

Szokványos filmes munka, de erős történettel és két tapasztalt színésznővel, Jodie Fosterrel és Annette Beninggel, akik teljes erőbedobással dolgoznak egy olyan filmen, amiben hisznek. Barátság és támogatás a síron túl, akarat és rendíthetetlen meggyőződés, ami megmozgatja a világot. A sztori szempontjából Oscar-paraméterekkel is rendelkezik, de a film valószínűleg el fog suhanni a tömegek figyelme mellett hasonlóan, mint tavaly a Howard kiváló Thirteen Lives című filmje. Örülök, hogy Jimmy Chin betör a nagyjátékfilmek területére.

Kár, hogy a gonosz fizikai képességei és mozdulatai annyira eltávolodik a valóságtól, pedig egyébként a film nagyon igyekszik benne maradni. És kár a sok furcsa és átgondolatlan pillanatért a szereplők viselkedésében, illetve általában a jelenetekben történő beállításában. Mert egyébként ez a holdenfieldi „rémségek lánya” nagyon érdekesen bánik a műfaji klisékkel, tud meglepetést okozni és örömet szerezni a finom operatőri, vágási és filmzenei ínyencségekkel is.

A Wall Street farkasa című film hatása tovább tart. A fájdalom ügynökei film egy másik, igaz történeten alapuló üzleti sikerről szól, amely nem volt teljesen legális. Emily Blunt a szép jelmezekben nagyon csinos, Andy Garcia pedig milliárdos főnökként szuper. De a film sablonos, hiányzik belőle a szerzői rendezői kézjegy, és bár nem untat, értéke csak abban van, hogy elmagyarázza a gyógyszerbiznisz működését a gyártótól kezdve az olyan orvosok megvesztegetéséig, akik egyébként nem írnák fel bizonyos gyógyszereket. Kapzsiság és önzés, amely tönkreteszi a páciensek életét. Emily Blunt karaktere az egyetlen, akiben lelkiismeret-furdalás és megbánás van. Ennyi az egész.

Szórakoztató francia gengszterfilm, melynek nagyrésze a spanyolországi Benidormban játszódik, és melynek trash tengerparti hangulatú városi jellege a bűnözők sokszínű csapatának konfrontálására invitál. Karim Leklou a butácska tolvaj szerepében jó választás volt, a markáns Isabelle Adjani pedig a manipulatív, alfa-tolvaj fémjeggyel rendelkező anyját alakítja. Vincent Cassel meglepően nem igazán kifejlett, de Sam Spruell brit maffiózója kevés jelenetében is élvezetes. A film lendületét a karakterek és érdekes stilizációjuk adja. A sztori egy mondatban összefoglalható, és közel sem olyan szofisztikált és menően előadott, mint amit Guy Ritchie-től megszokhattunk.

Egészen szórakoztató svéd vígjáték, nem túl szimpatikus, de a cselekményben eléggé működőképes karakterekkel. És olyan gyilkosságokkal, amelyek - tekintve, hogy a filmnek még csak nyomokban sincs horrorhangulata - aránytalan brutalitással lepnek meg. Dicsérem a film azon megközelítését, hogy nem mutatja meg a mellékszereplők első mészárlásait, hanem dinamikusan beilleszti a főszereplők csapatának vidám pillanataiba. Az elpusztításukat majd részletesebben mutatja be, ami megteremti legalább némi "slasher-gradáció" koncepcióját. A leges-legutolsó gyilkosság pedig igazi csemege. Ezért jár egy rendes harmadik csillag.

Az első szegmens a lakásban / utcán / üzletben kongeniálisan megfilmezett paranoia. Libabőrösen és tátott szájjal voltam szemtanúja egyértelműen az év filmje nyitányának, egy olyan filmmé, amire egy évtizedet vártam, és ami minden jelenetével, vágásával, kifejezésével és Joaquin Phoenix minden mozdulatával moziimádó transzba ejtett. A második, könnyedebb és komikusabb szegmens még mindig magasan tartotta a lécet, és felkeltette a kíváncsiságot, hogy mi fog következni. De az erdei szegmenstől kezdve a film kezdett elveszíteni mindent, amivel a cselekmény szempontjából elnyerte a tetszésemet. A film motívumok és metaforák széteső, összefüggéstelen összevisszaságává vált, aminek a főszereplő pszichológiai tanulmányában nincs semmi értelme. És ha mégis lenne értelme, a néző már rég elvesztette az érdeklődését a megfejtése iránt.

...és Ollókezű Edward megtalálta élete szerelmét Bella személyében... Intellektuális Yorgos Lanthimos a Tim Burton fantáziavilágában, nagy adag szexszel, társadalmilag forró emancipáció témájával, a legmagasabb filmes díjakat célzó művészi formába keretezve. A felnőtté válásról és a női én-tudat felismeréséről szóló groteszk hasonlat, sajátos humorral fűszerezve. Szuper fekete-fehér Frankenstein-parafrázis, a felnőtt testben élő kíváncsi gyermeki elme ösztönös viselkedésének zseniális ábrázolásával, annak fizikai szükségleteivel együtt. A férfi ráció és egó bukás folyamatának pontos leírása, a szexuálisan erős, szellemileg zavart nőiségbe történő beleszeretésről. Egy európai art-house csemege, amelyre minden hollywoodi színész vágyik. Lehet, hogy idővel adok ötödik csillagot is, de lehet, hogy nem. Sok jelenet számomra túlságosan mesterkéltnek tűnt, és nem annyira humorosnak, mint a legtöbb röhögő közönség számára. [Sitges FF]

Érdekes téma, a karakterek, főként a nem igazán értelmezhető Akira nevű főszereplő szokatlan jellemzésével, és a múltjukhoz kapcsolódó váratlan összefüggésekkel. Egy nyomozós krimi a Miike hűvös, de elegánsan szórakoztató kézírásával, újabb tények folyamatos felderítésével, melyek értelmet adnak a korábbi furcsa eseményeknek. Sajnos, kellő érzelmi bevonódás nélkül, ami által a film erősebb élményt nyújtana. [Sitges FF]