POMO

Művészi alkotás, hasonlat és allegória, mesterien csomagolva egy gyönyörű, nagyképernyős, szemet gyönyörködtető mainstream csomagolásba. Csodálatos szenzuális film arról, hogy mire képes egy tehetséges ember, és főleg mit tud alkotni, szerelem által vezérelve. Nem sajnálom Grenouille egyetlen áldozatát, hanem őt sajnálom. És csodálom őt. Tom Tykwer tökéletesen egyensúlyoz a dráma, a thriller és a vígjáték kollázsa között, a díszletek lenyűgözőek, a színészek, köztük Dustin Hoffman és Alan Rickman élnek a karakterükkel (Ben Whishaw-ról nem is beszélve...), egyes jelenetek (az útvesztő, a finálé) pedig a tökéletes filmvágás referens értékű példája. A film felelevenítette bennem melankolikus emlékeket diákkori Branagh Mary Shelley: Frankenstein című filmre.

An ambitious subject rendered in the form of a disjointed and confused television farce. The only positive aspect here is the high-quality actors.

A társadalmi dráma és az akció-kaland sikeres kombinációja. Feszült erőszakos jelenetek lebilincselő akciójelenetekkel váltakoznak, melyeket bensőséges párbeszédek csillapítanak - és ez a képlet újra és újra megismétlődik, ami miatt a Véres gyémánt film sajnos időnként hosszúnak és ismétlődőnek tűnik. Végeredményben azonban még mindig méltó képviselője a hollywoodi első osztályú filmkészítésnek, mint ahogy Edward Zwick szinte minden filmje. Ez pedig a gyönyörű látványnak, a vonzó környezetnek, a nagyszerű színészeknek és a sok igazán erős jelenetnek köszönhető. Különösen az utolsónak.

Kicsi és szerény film, de az elért célokat illetően Ridley Scott filmográfiájában az egyik legjobb film. A Bor, mámor, Provence filmen nincs mit kifogásolni. Bár nem szépít semmit, kellemes és pozitív, 100%-ban kihasználja Russell Crowe színészi potenciálját és karizmáját, és a környezet poétikája (kameraszűrők, zene) egyedülállóan kiegészíti a bensőséges történetet. Plusz érzékeny és intelligens humor.

Mesterséges romantikus vígjáték néhány őszinte pillanattal, amelyből ráadásul érezhető, hogy filmszakmabeliek, mondjuk pontosan akadémikusok kedvébe akar járni (az idősödő Oscar-díjas forgatókönyvíró vonala). Sajnálom, de a hollywoodi Holiday című film és a brit Igazából szerelem című film között mély szakadék van.

Alapvetően csak egy újabb változata a Guy Ritchie-féle krimi-videóknak, ami semmi újjal nem fog meglepni. De az adrenalinnal teli dinamizmus és a gonosztevők expozíciója ismét elsőrangú, és ha a kezdő tempó egy kicsit lassabb lett volna, és a karakterek bemutatása mélyebb lett volna, akkor a mészárlásos finálé nem csak színlelhette volna a NAGY ÉRZELMEKET, hanem tényleg ébresztette volna őket. És akkor a gengszter kultuszfilmek egyik alapműve lenne. Így Joe Carnahan sántító dramaturgiája gyengíti az egész film üzenetét, és "csak" az egyes kép-vágás finomságainál marad (valami hasonlót talán az első Kill Bill filmről is el lehetne mondani, de ahhoz hozzájárul a Tarantino eredetibb koncepciója).

Az elmebeteg forgatókönyvírói kitérők jobban ártanak ennek az egyszerű gyilkossági filmnek mint a kiszámíthatóság és elcsépelt klisék. De Agnes Bruckner a főszerepben zabálnivaló, a mocsaras helyszínek hatásosak, és a film látványvilága jóval meghaladja a B-kategóriás filmek szintjét. Minél kevesebb hasonló filmet láttál, annál jobban fog tetszeni ez a film. De inkább az érdekesebb Halálos kitérő című filmet ajánlom.

Jane Campion feminista, de egyben érzékeny művész is. A Szentek és álszentek című filmje találó óda az erős férfi témájához, aki a szenvedélyesen vonzó femme-fatale szakadékába zuhan. A filmben fontos szerepet játszik a meleg színekbe burkolózó kép, mely fokozza az ausztrál sivatag fülledt hangulatát, amelyben a történet (helyenként fülledt) egy kis elszigetelt téren játszódik. Harvey Keitel minimalista, mint mindig, de mindkét felállás - elegáns cowboy fekete farmernadrágban és megtört nyomorult piros női ruhában - illik hozzá. Színészileg a filmet Kate Winslet vezeti, karakterének jelentősége minden egyes perccel nő, ahogy Keitel hősének szuverenitása csökken. A film zárt, és semmi nem hiányzik belőle. Bár nem könnyű belemerülni, nem lehet megtagadni elbeszélői eredetiségét, és időnként szinte ellentmondásos nyíltságát sem. Ha nem ragaszkodott volna hozzá az "art-wanna-be" optikához, és inkább az intimitást választotta volna, amely a kukkoló-nézőből résztvevő-nézőt csinált volna, felejthetetlen is lehetett volna.

Fekete humorú gengszterfilm, ami Tarantino-féle és Ritchie-féle film akar lenni, de éretlen forgatókönyvíró miatt esélye SINCS rá. Csak az lepett meg, hogy Paul McGuigan rendező azt gondolta, hogy van esélye. A zseniális Wicker Park film után nagyobb hitele volt nálam.

A film technikai zsenialitása és látványvilágának orgasztikus kreativitása miatt a filmrajongók szája tátva marad, a sztori erős témája és még erősebb jelenetei miatt elolvad a gyermek, a felnőtt és a nagymama szíve is. És bár Alfonso Cuarón és Emmanuel Lubezki operatőr időnként szinte azt mutogatnak, hogy "Nézd, mit tudunk!", a munkájuk senkit sem hagy hidegen. Egy zsúfolt moziban kiváló kollektív élmény, amikor az emberek a fejüket fogták, nevettek és nyögtek, mintha őket is arcon vágták volna egy autó akkumulátorával. Szerintem ahogy Steven Spielberg, George Lucas, Francis Coppola és társai talpra állították a hetvenes években a haldokló Hollywoodot, úgy Cuarón, Alejandro Iñárritu, Paul Greengrass és társai most, a számító digitális művek korában egy másik szintre emelik. *** AZ ÉV FILMJE ***