POMO

Környezetet és időjárást tekintve hangulatos slasher, tökéletesen kiválasztott és jól játszó Sarah Kendall-lal a főszerepben. Nem fogsz nagyon félni, de a gyilkos identitása jól el van rejtve, a gyilkosságok kielégítenek a rendes kivitelezéssel, a finálé pedig jól fokozódik. Csak kár, hogy nincs rendesen elmagyarázva. Persze, ha nem számítjuk a mesterségesen oda csavarozott utómondatot. Be kell érnünk azzal, hogy a főszereplő álmai és a film eseményei közötti kapcsolat nem igazán világos

Ellenállhatatlanul szexi csavar, amelynél már nagyon vártam a gondosan elrejtett és érzelmes csattanót, amely még jobban megerősíti a ravaszságát. Ehelyett azonban csak önmagába burkolódzik, mindent mindennel túlbonyolít, és "csak" ez a szexi csavar marad. Tökéletesen fokozódó, látványosan felvett, érdekes sztorival.

Jó szereposztás, de szatírához képest gyenge rendezés. A két gonosz karakter inkább nevetséges, mint fenyegető, és ha ez szándékos volt, a filmhez nem ad hozzá semmit, inkább lehúzza. Egyáltalán, a feszültség és a fekete humor egyensúlya itt nem egyenletes. Viszont a romantikus "car wash" Maika Monroe hajával felejthetetlen, már gyakorlom is otthon.

Hosszú évek óta a sátán legeredetibb és legsikeresebb földi megjelenése. Szinte apokaliptikus méretekben annak ellenére, hogy csak egy maroknyi szereplőt követünk egy kisvárosban, akik menekülnek előle. Fordulatokkal és változó helyszínekkel zsúfolt cselekmény; állandó veszélyérzet a rejtőzködő kiszámíthatatlan gonosz miatt; olyan remek gore jelenetek, amilyeneket Hollywood sem merne megcsinálni; korrekt rendezés, mint egy jó minőségű családi túlélő drámában. Nem mindennek van értelme a filmben, de a sürgető lendület a földöntúli fenyegetés hihetőségével párosulva fergeteges.

Tökéletes választás szilveszter utáni másnaposságra. Semmi dialógus, csak John Woo számára jellegzetes látványos vizuális történetmesélés, mint egy 90-es évekbeli Van Damme-filmben. Rendes akciójelenetekkel és a "nép akcióhőseként" elfogadható Joel Kinnamannal. Forgatókönyvet tekintve olyan lustább Senki, humor nélkül. És egy csepp giccsel, pl. amikor gyászoló apa meglátja halott fia arcát egy karácsonyi gömbben. És a fehér galambok nem voltak benne a filmben, vagy csak nem vettem észre?

Szuper szellemes sztori új kivitelben, szuper ötlettel, hogyan lehet kapcsolatba lépni a "másik oldallal" és civil kamasz karakterekkel, akiknek a kapcsolati drámája ugyanolyan erős és fontos, mint a misztikus dimenzió. Új arcok, egyre komorabb hangulat és a történet ütős lezárása. Egy ausztrál kezdő film, amely minőségi paramétereit illetően Jason Blum producer legjobb munkáihoz hasonlítható.

Papíron a váratlan fordulatok kadenciája, a helyzet kiélesedésének folyamatos fokozása jól is nézhetett ki. De a valószínűség és a hihetőség szempontjából az eredmény olyan lyukas, mint egy szita. A szőke anyuka, akinek a film motorjának kellett volna lennie, pedig már-már nevetséges. Sikertelen kísérlet a klasszikus home invasion téma megfűszerezésére. Joely Richardson A-kategóriás színésznőre csak jobb filmekből emlékszem.

Már az első negyedóra mesterien mutatja be a központi szereplőket, belső fájdalmaikat, konfliktusaikat és életmotivációikat. Főlegt Enzo Ferrari karakterét, a gyártulajdonost és mérnököt, az erős kezű és elvhű férfit, akinek családi élete megromlott. Adam Driver erre a szerepre született, a film energiája és hangvétele még jobban rajta áll, mintsem az autókon. Daniel Pemberton sorsdöntő, és egyben energikus, időnként énekkel kísért zenéje adja a film lelkét. A környezet és a többi szereplő retro stílusa remek, a mellékszereplők mindegyike rendelkezik a szükséges személyiséggel. Találó párbeszédsorok, amelyek megvilágítják a versenyzők szenvedélyének halálos veszélyét, illetve Ferrari és cége nehéz helyzetét az iparágban – felelősség az életekért, nem csak a presztízs, hanem a cég üzletének kardinális megőrzésében is.

A 140 perc úgy elszalad, mint a gyors vízfolyás. J.A. Bayona tökéletesen elsajátította a mesterséget és a műfaj szabályait, és egy erőteljes igaz történetet van a kezében. Nem rágódik a prológuson, sem a repülő gépen, és a lehető leghamarabb beleveti szereplőit a havas pokolba. Csak ott ismerjük meg őket. Az érzelmek kölcsönös bevallása a kétségbeejtő helyzetben működik, és a folyamatosan haldoklók egyre növekvő száma tovább fokozza a drámát. A kannibalizmus decensen van tálalva, és főleg azért sokkoló, hogy a történet hősei mennyi ideig voltak kénytelenek így létezni. És hogy mennyire hozzászoktak. Jó színészek és a film lenyűgöző lezárása, gondolatokkal a sorok között. Az egyetlen kifogásom a tájékozódással kapcsolatos munka a néhány felvétel vágásában, amelyek a repülőgép körüli hegyvidéki területet tárják fel.

Egy jellegzetes szerep, egy párkapcsolati drámában kiváló Barry Keoghan számára, a Tehetséges Mr. Ripley című film árnyalataival, A kedvenc című film brit popslágerek környezetében. Egy gazdag család figuráinak panoptikuma, amelybe Keoghan karaktere bekerül, ami azonban nem képes felkelteni a néző megértését, érdeklődését, sem szimpátiáját, és ezen el is bukik a film dramaturgiája szempontjából kulcsfontosságú kapcsolati háló. Kapcsolatok, amelyek egyszerűen nincsenek megfelelően felépítve. Ennek eredményeképpen a film ugyan ambiciózus, de alulteljesítő cinikus-pszichológiai termékké válik, néhány érdekes jelenettel és állandó, kíváncsiságot keltő kétértelműséggel. De végül azt is inkább olyan pontatlan rendezésnek érzem, mint amellyel Emerald Fennell az Ígéretes fiatal nő című filmet rendezte.