POMO

One star for the cool Kyle MacLachlan and the second for the shag in the swimming pool.

Mit is írhatnék róla, ha nem akarom csak úgy szárazon felhozni az összes szuperlatívuszt, és hozzárendelni a filmkészítésének minden egyes eleméhez? Wellesnek van az Aranypolgár című filmje, Coppolának A Keresztapa I. filmje, Kubricknak az 2001: Űrodüsszeia filmje és Spielbergnek a Schindler listája című filmje. Ralph Fiennes által alakított Goethe Amon az emberi szellem hanyatlásának megtestesítője, aki történelmünk legnagyobb tragédiájáért felelős. John Williams filmzenéje a kortárs filmzene csúcsa, Janusz Kaminski operatőr a bálványom - mint a fekete-fehér kompozíció imádója számára -, a krakkói gettó kiirtása pedig az egyik legborzalmasabb jelenet, amit valaha filmvásznon láttam. Steven Spielberg ezzel a filmmel teljesítette azt a küldetést, amiért rendező lett. Én pedig legszívesebben bekeretezném minden egyes felvételét, és azt kívánnám, bárcsak visszaforgathatnám az időt, és megakadályozhatnám mindazt, amiről szól.

Mindenki egy komoly sci-fit várt Schaffner eredeti művéhez hasonlóan, Tim Burton pedig mindenkit átvert azzal, hogy viccet csinált a témából. A film legnagyobb sztárjai nem az emberek, hanem a majmok, a befejezés pedig nem sokkoló és elgondolkodtató, hanem lazán szórakoztató. Az amerikai hős Mark Wahlberg, a csodálatos szemű csimpánz csaj Helena Bonham Carter és az egyszerű Barbie-babás Estella Warren szerelmi háromszög közötti szikrázás legalább annyira ellenállhatatlan, mint amennyire visszataszító Tim Roth Thade tábornok szerepében. A filmből nem hiányzik a briliáns technikai kivitelezés, a hevesség és akció, sem egy adag ironikus távolságtartás. A film végén tapsoltam és nagyot nevettem. És szinte beleszerettem a Carter által alakított csimpánz csaj szemébe - a premier után hónapokig díszítette a számítógépem képernyőjét. Ne vedd ezt a filmet olyan komolyan. Az idők változnak, és nem mindenkinek kell úgy látnia A majmok bolygója történetét, mint Schaffnernek.

"Nincs növekedés segítség nélkül, nincs cselekvés válasz nélkül, és nincs vágy korlátozás nélkül. A világ tele van tigrisekkel és sárkányokkal." Az első megtekintés akklimatizálódás volt, tele csodálkozással és enyhe bizonytalansággal. A második azoknak a szabályoknak az elfogadása volt, amelyeken az eddig nem látott filmvilág állt. A harmadiktól az ötödikig pedig a leglelkibb és legmeghatóbb érzelmi élmény volt, amit valaha is átéltem a mozivászon előtt. De a Tigris és sárkány című film inkább egy epikus filmes költemény, amelyet újra és újra meg tudok nézni, és amely, akárcsak egy jó filmzene, soha nem veszít semmit a hatásából. Ang Lee megragadta a beteljesületlen szerelem, az árulás és a felelősség témáit, és egy társadalmilag semleges, spirituálisan tiszta környezetbe helyezte, ahol korábban nem látott dimenziókat tudott adni nekik. Az "Elpazaroltam az egész életemet..." jelenet örökre visszhangozni fog bennem.

John Carpenter modernizálta és kommerszé tette a klasszikus anyagot. A gyermekszemek csillogása szexibbnek tűnik, a fekete-fehér képet felváltotta a sokszínű környezet és a főszereplők jelmezei, és a filmben rengeteg sztár jelenik meg. De még ez sem volt elég. Mert ugyan megpróbálta az egészet a komor titokzatosság köntösébe burkolni, lásd a hagyományosan sötét filmzenéjét, az eredményből teljesen hiányzik az eredeti hangulata. Mintha magát Carpentert is hipnotizálta volna az egyik gyerek a forgatás alatt. Talán csak a Star Wars: Csillagok háborúja film rajongói számára lehet érdekes, akik Mark Hamillt egy neurotikus lelkész szerepében szeretnének látni.

A "kártyák felfedésekor" elakadt a szavam, és a zárójelenetig leírhatatlan borzongató extázisban maradtam. Nem tudtam, hogy sírjak-e, ugráljak-e örömömben, vagy csak üljek csendben és élvezzem, amit az imént elém tettek. Miután hazaértem a moziból, lekapcsoltam a villanyt, feltettem Thomas Newman filmzenéjét és megpróbáltam minél tovább fenntartani az extázist. A remény rabjai egy lassú tempójú film, amely bemutatja a két főszereplőt és néhány mellékszereplőt a börtön falai mögött, egy saját szabályokkal rendelkező világban, majd elmagyarázza, hogy mit hozott számukra a találkozás ezen a fájdalommal és kétségbeeséssel teli helyen. Egy film a "reményről, amely szárnyakat ad", egy film a valaha volt legmeglepőbb, legerősebb és legszebb fináléval.

Nagyszerű szereposztás. A vizuális effektek elsőrangúak. A film drámai poétikája is szép - nem egy újabb laza szórakozás, reménytelen "eye-candy boom". De a forgatókönyv túlságosan mesterkélt, nem egyedi és kiszámítható, mintha az utolsó pillanatban írták volna meg. Mit akart jelenteni például az a mellékszál, amikor a hajó utasait helikopterrel mentették meg, amikor semmi köze nem volt a film többi részéhez?

Sam Raimi egy zseni! Egy kisváros, ahol szép bepillantást nyerhetünk minden egyes lakójának életébe, egy mocsár, egy gyilkosság. És egy magára hagyott háromgyermekes anya, aki olyan dolgokat lát a kártyákban, amiket inkább nem látna. Raimi kibontja a gyanú és a közönség "Ki a gyilkos?" kérdéseinek mozaikját, közelebb visz minket a törékeny főhősnőhöz, a látomásai és a rémálmai vagy kellemes borzongást, vagy első osztályú szívrohamot okoznak nekünk. Raimi valóra váltotta álmát, és olyan horrorfilmet készített, amelyben nem folyik patakokban a vér, de mégsem hagyja, hogy az utolsó másodpercig fellélegezzünk. A Rossz álmok című filmje nosztalgikus tisztelgés a Hitchcock-iskola tiszta thrillertechnikája előtt, a jól definiált karakterek és szofisztikált cselekmény mozaikjában. És a szereposztás! Ha nem derülne ki a gyilkos kiléte húsz perccel a film vége előtt, a finálé még feszültebb és sokkolóbb lett volna. A film pedig ötcsillagos műfaji csemege lett volna.

Az első negyedóra kiváló prológus. De aztán ez a prológus nem akar véget érni, és a film egy kétórás unalmas, ötletektől mentes, bár vizuálisan szép klip lesz Basil Poledouris egyedi filmzenéjéhez. Egy film, amelyben minden felvétel a kelleténél ötször hosszabb.

A téma jó, Sigourney Weaver nagyszerű, mint mindig, a börtönlabirintus alagútjaiban tökéletes a varázslat a kamerával és annak lencséivel, és a filmből nem hiányzik a határozott, tipikusan Fincher-féle nyomasztó szerzői töltet sem. Csakhogy ez utóbbit mintha nem sikerült volna olyan szintre hozni, amire Fincher általában képes, ami hozzásegítette volna a filmet ahhoz, hogy olyan lenyűgöző legyen, mint elődei.