POMO

Tényleg vigyázz a trollokra - kellemes és szórakoztató várakozás egy csodálatos fináléra, amiről nem akarsz előre tudni semmit. Szórakoztató a közönség által kedvelt pár miatt, akik finoman élveznek minden jelenetet/gesztust (Brad-nek végül jobb szerepe van, mint Leo-nak), és kedves a filmes környezet és a színesen pozitív, gondtalan hatvanas évekbeli Los Angeles ábrázolásával. Margot a Sharon Tate szerepében egy tökéletes szőke angyal, kiegyensúlyozott ellentéte a Mansons-banda válogatott hippilányoknak. Ők ellenkezőleg a legrosszabb fajta söpredékként vannak bemutatva, és ennek megfelelően bánnak velük (bravó Quentin-nek a helytelenség merész, friss fuvallatáért ezekben a fucked up #MeeToo időkben). Dialógusokban és a Rick Dalton westernjeiből (Leo karaktere) származó egyes jelenetek értelmezésében az egész film kontextusában azonban Tarantino kreativitása kissé fáradtnak tűnik. Körülbelül olyan, mint Franco Nero cameója Django elszabadul filmben - jelenlétében kellemes, de párbeszéd szempontjából a film leggyengébb, mondhatni értelmetlen jelenete volt. Legtöbben a Tarantino mesterművének az elmúlt évtizedben vagy a Becstelen brigantyk vagy a Django elszabadul filmet tartják (én esetemben). A Volt egyszer egy... Hollywood mozitól ne várjatok annyira nagy dolgot. Minőségileg inkább Aljas nyolcas, de fordított, istenien könnyed hangulatban. És egy CSODÁLATOS fináléval. [Cannes]

Jól eljátszott, szolid krimi egy gyilkossággal és nyomozással, de anélkül a hozzáadott érték nélkül, amit egy tematikus kapcsolódás valami érdekesebbhez, esetleg egy filmkészítői újítás az elbeszélés formájában hozzáadhatott volna. [Cannes]

Valakinek a Casablanca vagy a Micsoda nő! jelenti a romantikát, másnak pedig ez. Egy látszólag össze nem illő pár az S/M révén kötődik egymáshoz. Nyíltan, körítés nélkül mondva, de udvariasan, kulturáltan, komolyan és humorral, de főleg hitelesen, működő pszichológiai háttérrel. Ami szinte hallatlanul ritka ezekben a filmekben, amelyekből ma már nagyon kevés van. A rendező nem egy ellentmondásos S/M filmet akart készíteni, hanem egy elmosolyogtató emberi drámát két kirekesztettről, akik egy olyan környezetben találkoznak, amely a legtöbb néző számára ismeretlen vagy felfoghatatlan. [Cannes]

Az olasz történelem nagy eseményének remek rekonstrukciója. A maffiák szövevénye hálás téma, és a maffiafőnökök változatos színészi alakításait figyelve a drámák és thrillerek szerelmesei számára is egy csemege. Ezért kár, hogy a háromórás film első harmada itt mintha kimaradna, mert nem sokat tudunk a második tervben feltárt szereplőkről. A legtöbb maffiózó, akit a főszereplő elárul és aztán bíróságon (vagy máshol) látunk őket, inkább csak bábuk, akiket le kell lőni, és a Buscett-hez fűződő személyes kapcsolatuk, vagy hogy mit éltek át együtt, számunkra már ismeretlen. Ettől a hátránytól eltekintve, ami talán nem zavarja a nézők egy részét, magas színvonalú filmes munka, kiváló Pierfrancesco Favin rendezésében. De én egyértelműen jobban szeretem talán fiktív, de filmszerűbb, hangulatosabb és drámaibb Suburra mozit. [Cannes]

A hitleri háború borzalmainak legfinomabb ábrázolása. És mégis érzelmileg pusztító. Költői emlékmű egy lelkiismeretes osztrák parasztembernek, akinek története kísértetiesen hasonlít egy bizonyos csehszlovák történelmi személyiségéhez (a fasizmus és a kommunizmus ugyanaz, csak az egyik továbbment). Talán helyenként hosszadalmasabb, de végeredményben szépen összefogja a történetkollázs minden összekötő gondolatát és érzését. Ráadásul az osztrák Alpok környezete minden nyáron fő elvonulást a természetbe és meditatív katarzist jelent számomra, így meghívottként merültem el a Malick természettel összekötött életbe. Csodálatos film. [Cannes]

Még hogy Cannes-ban bekerülni egy filmmel az egyik főszekcióba, a világ legnagyobb fesztiváli presztízs... A fenét! Semmi baj a koncepcióval - a rendszer elleni lázadás vagy a társadalmi konvenciók alóli dekadens felszabadulás erős témák, és Cannes-ban a nagyvásznon nézni egymásra pisilő vagy korbáccsal vagdalkozó embereket, egy örömteli élmény. De a lobotomizált feldolgozás, a felvételek unalmas felfújása lassú és üres jelenetekkel, amelyekben a főszereplők sétálnak az erdőben, és tompán néznek egy percig jobbra, egy percig balra, aztán egy percig egymásra, majd két lépést oldalra mennek, és ugyanazt csinálják újra, hát ez tiszta filmkészítői sz*rság. [Cannes]

Törékeny jellemtanulmány két nőről, akiket a sors összehoz, hogy átsegítsék egymást az élet nehezebb helyzetein, hogy megváltoztassák hozzáállásukat az őket körülvevő körülményekhez. Lehetne vitatkozni azon, hogy ez az előzmény része lehetett volna egy frappánsabb, érdekesebb cselekményű sztorinak is, de annyira pontos pszichológiailag és annyira jól eljátszott, hogy ez elég ahhoz, hogy a néző elérzékenyüljön. És ez csak a szereplők beszélgetése, érzékelése és egymásra reagálása. [Cannes]

Számomra túlságosan is tipikus Almodóvar, inkább rajongói számára. Banderas fizikailag szenvedő karaktere, a nyugdíjas rendező visszaemlékezik az édesanyjával, Penélopéval töltött gyermekkorára (a film legszebb, legpoétikusabb része), és találkozik a későbbi életében fontos emberekkel. Almodóvar módra szépen kiszínezve, érzésfoszlányokban önéletrajzi ihletésű, Antonio számára újabb érdekes szerep, és mégis hidegen hagyott. Ellenére annak a gondolatnak, hogy a legjobb dolgok az életben a filmek. [Cannes]

Egy noiros Los Angeles-i zsaru, aki azzal tölti az éjszakáit, hogy megtisztítja a világot a legaljasabb mocsoktól. Borús, hangulatos, kemény, villanásokban emlékeztet az Útvesztőben és 8MM mozikra, a legsötétebb szexuális tabuk megrendítő leleplezésével. Ez nem lesz sorozat, hanem folyamatos 15 órás film, ultimátumos Refn-féle látvány kíváncsiaknak és elvetemültek számára. Semmi úszkálás a megtömött felületen, mint a Neon démon filmben, hanem a felkavaró történetek folyamatos kibontakozása, aminek az ember szemtanúja akár akar, akár nem akar - ha van hozzá idegzete és gyomra. A 4. és az 5. epizódot nagy pompával vetítették Cannes-ban, az előbbi a kulcsszereplőket mutatta be, a második pedig légkörre, sokkra és feszültségre épülő, moziszerűen magával ragadó mámorba szippant. A rosszfiúk romlott és gonosz világának bemutatása, a néző vágyával a véres leszámolásra, kiszámíthatatlan fejleményekkel és szellemes rendezői betétekkel. Különc Cliff Martinez, kamera mögött Khondji mester a Hetedik filmből. Hideg raktár, sötét bárok, száraz sivatagok, Los Angeles hátsó utcái. Színes neonfények. Fasiszták, sátánisták, szadisták és erőszakosok. Best of Refn! [Cannes]

Betekintés egy készülő kis filmgyártás kulisszái mögé, ahol mindenki ordítozik mindenkivel, nem tudja, mi történik, és teljesen kivan. A legismertebb színészek és színésznők itt önmagukat alakítják. A fináléban Gaspar értelmesebb lezárást ad, újabb emlékezetes zárófeliratokkal, de összességében egy béna film, amely csak az ismerős színészi arcokra épül. [Cannes]