POMO

A megnyílás és az önmagunkról szóló rejtett igazságok feltárása erős motívuma, nyilvánosan a kamera előtt, a meglepődő feleség jelenlétében. Richard Gere karakterének őszinte önreflexív monológjaival. Ő mint mindig kiváló, a precíz Uma Thurman pedig tökéletes partner számára. A hihetetlenül kellemes zene (dalok) és a flashback jelenetekben megjelenő kellemes retró látványvilág jellegzetes rendezői patinát ad a filmnek. A film vége azonban nem elégít ki. Az előzmények, a főszereplő múltjának feltárása annak relativitásával, hogy mi igaz és mi nem, több potenciált rejtett volna. [Cannes FF]

Tényleg ennyire rossz lehet Indiában? A tiszta női ártatlanság átalakulása az egyetlen lehetséges létformává, amely szembeszegül a patriarchális dzsungel törvényeivel. A családi értékek India egyes szegény rétegeiben nem olyanok, mint nálunk. És ami elsőre a rossz ösvényekre való csábításnak tűnik, idővel életmentő mellénnyé válhat. Bár embertelenül szomorúnak. Brutális, erőteljes dráma, a kulturális árnyalatok ábrázolásában gazdag forgatókönyvvel, kiváló színészi alakításokkal és kompromisszummentes rendezéssel. [Cannes FF]

A kelet-európai falusiak - az áldozat családja, a rendőrség és a felelősök apja - eljárásának eljárásjogi elemzése egy bűncselekmény felderítése és a feltárt tények későbbi felhasználása során. A nyugati civilizáció számára felfoghatatlan vagy abszurd eljárás, de az érintett szereplők korlátozott gondolkodásmódjának mélyén jó szándékú - bár a lelkiismeret-furdalás marcangoló fátyolával. Annak ellenére, hogy a forgatókönyv nem kifejezetten a tragédia körül forog, a párbeszédek zseniális felépítése és a szereplők civilizált elemzése leköti a figyelmet, és kíváncsiságot ébreszt, hogy merre fejlődik. Ugyanez a történet ugyanazokkal a szereplőkkel és párbeszédekkel ugyanolyan jól működhetne lengyel vagy szlovák valóságban is. [Cannes FF]

Izlandi tizenévesek és egy tragikus esemény, amire nem számítottak. Az "intim" jelzőnek itt a szokásosnál is nagyobb jelentősége van. A szeretett ember elvesztésétől való növekvő félelemnek, majd az ebből fakadó fájdalomnak részletes ábrázolása. Ráadásul a főszereplő ezt nagyrészt titokban, a körülötte lévők megértése nélkül, de ezért annál intenzívebben éli meg. Történetét illetően gyér kis dráma, de kellően érzelemmel és lélektannal teli, szép, költői befejezéssel. [Cannes FF]

Egy nagyon sötét dráma, amit egy valós esemény ihletett, amelyről jobb nem tudni előre semmit. Mert még akkor is váratlan csapások érik a főhősnőt, Karoline-t, amikor a legrosszabbul van. A lenyűgöző látványvilágból érezni a korszak mocskát és kétségbeesését, időnként egészen az expresszionista kompozíciókig izgalmas, amelyek jelentését szimbolikusan kiegészíti a Karoline háborúban szörnyen megsebesült férje. Rengeteg olyan részlet, amely elgondolkodtat, hogyan és milyen kényelmetlenségben éltek az emberek nem is olyan régen (száz évvel ezelőtt). A filmben vezet a főszerepet alakító Vic Carmen Sonne zseniális csendes alakítása, amit később a veterán Trine Dyrholm kisebb térben, de ugyanolyan intenzíven háttérbe szorítja (szó szerint). A színész mimikája itt elsődleges. A női nézők még erőteljesebben élik meg a történet anyai pillanatait, a teremben pedig sok volt a sziszegés és a szemek eltakarása. [Cannes FF]

Lanthimos látványos eltávolodása a közelmúltbeli mainstream filmjeitől. Tudja, hogy tőle bármit elfogyasztunk. P.T. Anderson fülledt társalgási darabjaira vagy korai görög munkáira emlékeztető dekadens fejtörő, de hollywoodi sztárokkal és amerikai környezetben. Témájában és karaktereiben a legjobban kidolgozott első történet az első másodpercektől kezdve mesterien megragad. A második bizonytalanná tesz, a harmadik pedig az előző kettővel összefüggésben kerekasztal-beszélgetésre ad okot. A titokzatos, megmagyarázhatatlan R.M.F. mellékszereplő, aki körül a történetek forognak, valószínűleg magának a rendezőnek (akit görög barátja, Yorgos Stefanakos alakít) az alteregója, és a nagy showbizniszen át vezető útjának metaforája. Tréfás, bizarr, felkavaró és merész pillanatokban nincs hiány, Lanthimos ismét kendőzetlenül feltárja a szexualitást, az ösztönösséget, a kegyetlenséget, a dominanciát és mindent, amiért szeretjük őt. Csak kisebb költségvetéssel és reális mai környezetben. [Cannes FF]

Futurisztikus New Yorkban játszódó ókori dráma, a klasszikusok irodalmi idézeteivel és egzisztenciális elmélkedésekkel, melyek nem illenek a film környezetének kiviteléhez. Helyenként szexi, helyenként humoros, de a film többi része kínosan bizonytalan, szinte már giccses pszeudo-posztmodern alkotás, mivel az esztétikája keveri a stílusokat, így a szélesebb közönség számára eladhatatlan. Tömegjelenetek rengeteg statisztával, ókori római motívumokkal díszített jelmezek és olyan digitális jelenetek, mintha a nyugdíjasotthonok számára készült tévés fantasy-ból származnának. Indokolatlan, időt megállító kidolgozatlan motívumok és sok más felvázolt gondolat, amelyek nem vezetnek sehova. Lehetséges egyáltalán, hogy Coppola ezt tekinti a nagy fináléjának, egy olyan alkotásnak, amibe mindent beleadott? Ahogyan A Keresztapa I. című filmben egy hosszú esküvői jelenettel indította be a karrierjét, úgy a Megalopolis elitje borzalmasan teátrális rendezvényével temeti el a Caligula című óriási bukáshoz hasonlóan. De Nathalie Emmanuel gyönyörű, Aubrey Plaza veszélyesen csábító, Shia LaBeouf pedig a legjobb. [Cannes FF]

Nyilvánvaló volt, hogy Garland ebből nem fog kasszasikert csinálni. Az viszont nem volt nyilvánvaló, hogy a valóság és az emberi érzékelésen túli dimenziók közötti mesteri egyensúlyozásával mit ad majd egy olyan filmhez, amelynek alapja elvileg csak a nyers realizmus. A Polgárháború című filmben nagy tankos és helikopteres jelenetek is vannak, de Alfonso Cuarón elképesztő operatőri koncepciója nélkül, amit Az ember gyermeke című filmben kaptunk, és amire itt is szükség volt. A Polgárháború alapvetően csak egy bensőséges "road movie" szétvert Amerikán keresztül, három tapasztalt és egy fiatal újságírónővel, akinek ártatlansága ellentétben áll a nagymenőségükkel és a szakmai távolságtartásukkal. Kérdésünkre, hogy miért vállal ilyen munkát egy ilyen fiatal lány, rögtön választ is kapunk: "Il've never been so scared in my entire life, And l've never felt more alive.” ___ A Polgárháború kerüli az érzelgősséget, és amerikai oldies popzenével könnyíti meg a történet sötét tónusát, de hiányzik belőle Garland művészi optikája, amiért szeretjük. A kifejezetten félelmetes jelenetekből, amelyekből a filmnek teljes egészében állnia kellett volna, csak egy van. Tükrözi az amerikai redneck népesség egydimenziós gondolkodásmódját, és Jesse Plemons remekel benne. A rendező a nyersességet nem sötét instrumentális zenével, hanem a lőfegyverek intenzív hangjával fokozza. És bár a film magával ragad és karakterekkel felkelti az érdeklődést, hiányoznak belőle a kifinomultabb és váratlan konfliktusok, illetve a Donald Trumpra való figyelmeztetésen túlmutató gondolatmenet. A finálé pedig szó szerint elmosolyogtató.

Szenzációs. Az Oscar-díjas Free Solo – Mászókötél nélkül című film általi ihlet nyilvánvaló. De az a világ legjobb hegymászójáról szólt, és a világ legjobb outdoor rendezője filmezte. A Skywalkers film egy lelkes projekt két fiatal kalandorról, rengeteg mobiltelefonos és drónos szelfi videóval – ideértve a legtöbb adrenalint tartalmazókat is. A nagyvásznon látni azt jelenti, hogy velük együtt éled át. Hatalmas adrenalinadag! De ami a filmet olyan szenzációvá teszi, az a halálos hobbijuk összefonódása, amelyben megtalálják az életük értelmét, a köztük kialakuló szerelmi viszonnyal, amely abszolút bizalom és kölcsönös támogatás révén segít nekik a lehetetlent elérni. És instagram történetük elhelyezése a világjárvány kezdete és az ukrajnai orosz invázió (amivel ők sem értenek egyet) közötti időszakba. Nagyszerű, erőteljesen love letter. [Miami FF]

Inkább egy rövidebb élet szabad környezetben, mint egy hosszú tengődés a kommunista diktatúrában. Erőteljes igaz történet a 90-es évekbeli kubai fiatalokról, akik a szabadságot választották. A film az elszigetelt, természetes szanatóriumban indul el igazán, ahol a szereplőinek életét az önként beadott HIV-injekciók rövidítik meg. Mert ott saját elképzelésük szerint élhetnek. De bevezetés a városban sokkal érdekesebb - nyersebb, drámaibb, nyugtalansággal és lázadó energiával teli. A szanatóriumban a szereplők konstellációja kliséket és laza giccset is tartalmaz. De a befejezés jól működik. Ez a csapat megérdemelte, hogy történetükről film készüljön. Phil Lord és Christopher Miller, kasszasikerek alkotóinak célja, hogy bevéssék nevüket a független filmművészetbe. [Miami FF]