Berlin: Die Sinfonie der Großstadt
Tartalmak(1)
A klasszikus film a város életének egy napját állítja elénk, annak szépségével és szociális konfliktusaival együtt. Az operatőrök nagyon érzékeny filmanyagot használtak, hogy mesterséges világítás nélkül dolgozhassanak. A kamerát gyakran elrejtették, hogy észrevétlenül filmezhessenek. Ruttmann – Eizenstein és Vertov mozgáselméletét alkalmazva és továbbfejlesztve – a gondosan szerkesztett mozgásfolyamatokat zenei, szimfonikus formákba rendezte. A szimfónia ritmikus és strukturális törvényszerűségei fontosabbak számára, mint a tartalom, a társadalomkritika. Ennek következtében a film már nem a város ritmusát tükrözi, hanem ellenkezőleg, a várost kényszeríti a saját ritmusába. Bár láthatóak a szociális körülmények, mégis úgy hatnak, mint formális eszközök, és nem mint a tiltakozás kifejeződése. Ezért ez a film kevésbé dokumentumfilm, inkább kísérlet az „abszolút” vagy „absztrakt” film továbbfejlesztésére, amelyben a valóság megjelenési formái absztrakt mintákkal és formákkal önálló műben egyesülnek. (Örökmozgó)
(több)Recenziók (2)
Berlin in 1927 is definitely my dream city. What does it matter that all these films, whether Man with a Movie Camera or Aimless Walk, are just editing exercises on the theme of everyday life in the big city? Especially here, in Acts 4 and 5, there is a unique symbiosis of the pulse of modern times, with the fashion and cultural industries working closely together, mirroring technocratic haste in every feature.
()
The Man with a Movie Camera appealed to me more. It is even more imaginative and does not need so many obviously faked and even acting interludes, but Berlin: Symphony of a Great City is still such an amazing spectacle. In a very dynamic way, it captures a living city on the threshold of an economic crisis and before the terrible horrors that came next. One has to ask oneself if this beautiful building was hit by a bomb, if the shop windows were smashed and burned, if these children survived... Oh dear.
()