Berlin, egy nagyváros szimfóniája

A klasszikus film a város életének egy napját állítja elénk, annak szépségével és szociális konfliktusaival együtt. Az operatőrök nagyon érzékeny filmanyagot használtak, hogy mesterséges világítás nélkül dolgozhassanak. A kamerát gyakran elrejtették, hogy észrevétlenül filmezhessenek. Ruttmann – Eizenstein és Vertov mozgáselméletét alkalmazva és továbbfejlesztve – a gondosan szerkesztett mozgásfolyamatokat zenei, szimfonikus formákba rendezte. A szimfónia ritmikus és strukturális törvényszerűségei fontosabbak számára, mint a tartalom, a társadalomkritika. Ennek következtében a film már nem a város ritmusát tükrözi, hanem ellenkezőleg, a várost kényszeríti a saját ritmusába. Bár láthatóak a szociális körülmények, mégis úgy hatnak, mint formális eszközök, és nem mint a tiltakozás kifejeződése. Ezért ez a film kevésbé dokumentumfilm, inkább kísérlet az „abszolút” vagy „absztrakt” film továbbfejlesztésére, amelyben a valóság megjelenési formái absztrakt mintákkal és formákkal önálló műben egyesülnek. (Örökmozgó)