POMO

Egy nagy költségvetésű történelmi film, amelynek nincs egyértelmű célközönsége, amely a családi fantáziafilmek popos elemeit nyomasztó pszichológiai, a kisgyermek feje feletti kés pengéjét ábrázoló jelenetekkel ötvözi. Hűha! Vizuálisan gyönyörű, tartalmilag borzasztóan ellentmondásos. Már rég akartam ennyire egy filmet másodszor is megnézni.

Ha ezt tálalták volna nekem az NFS videó-játékos tinédzserkoromban, izgatott lennénk. Átitatva játékpoétikával, és maguk az autók is egy osztállyal az F&F sorozat felett állnak. A helyszínek nagyszerűek, röviden egy autós utazás az amerikai nemzeti parkokon és városokon keresztül, mintha a játék szintjeit követnénk. A karakterekkel és logikával semmiképpen nem foglalkoztam, ennél bénább nem is lehetett volna. Ne törődjünk a 130 perces játékidővel, a film a mozitörténelem leghosszabb bűnös élvezete lesz.

A kínai kommunista rendszerben az emberi életnek nem tulajdonítanak nagy jelentőséget, és az olyan fogalmak, mint a tisztaság, a szociális érzés és a mások iránti tisztelet alapvetően nem működik. A Foxconn egy tajvani vállalat, amely többek között Kínában is rendelkezik gyárakkal. Itt a kínai vezetés a nemzeti politika és a fent említett humanitárius korlátozások által meghatározott keretek között kezeli a munkavállalókat. Ez a dokumentumfilm kritikusan mutat a Foxconn egyik ügyfelére - az amerikai technológiai Apple vállalatra - mert hogy felelős a munkakörülményekért. És hogy tennie kellene valamit ellene. Vagyis javítania kellene a dolgozók munkakörülményit a világ legnagyobb kommunista rendszerben... Miért nem vesz részt maga a dokumentumfilm rendezője ebben a felvilágosításban? Erre a célra szabadon használhatja a telefonfülkét is. Sötét zene szól, miközben rejtett kamerával filmeznek a Foxconn új építésű szállásokon, amelyek tágasabbak, mint az amszterdami szállók szobái. El kellene borzadnunk attól, amit látunk. Miért készít egy ilyen dokumentumfilmet egy olyan rendező, akinek fogalma sincs, hogy milyen körülmények között és hány négyzetméteren élnek a szegény kínaiak? Fesztivál "Egy világ“, munkanapon éjszakai órákban zsúfolásig megtelt Světozor moziterem. És a megdöbbentő "Super Size Apple" helyett egy vak és naiv téveszmét kaptunk, amely olcsón meglovagolja a világ legsikeresebb márkájának jelenlétét a megnevezésében.

Régóta nem éreztem magam olyan kábultnak egy film után, mint a Borgman után. Egy hipnotikus furcsaság, amely nem a kinézetével vagy a hangzásával ragad magával (a zene csak helyenként hallható, a kép minimalista), hanem pusztán azzal, ami történik benne. Az európai filmművészet, amely azonban nem elgondolkodtatóan és szellemesen játszik a gondolattal, hanem élesen egyenesen és pokolian fekete humorral. Példás fesztiválfilm, kiadós lakoma az ellenáramlatok szerelmeseinek.

Az első abból a három filmből, amelyre minden évben büszkék lehetünk hazánkban. Sztorit illetően egyszerűbb, és nem annyira nagy méretű és vizuális, mint az Olthatatlan, de belsőleg ugyanolyan erős és a részletekben még érzékenyebb. Meghatódsz és szomorú leszel, de örülni fogsz, hogy láttad.

Sokáig mondogatod magadnak, hogy ha az írók nem cseszik el, akkor tökéletes légi thriller lesz! Gyors tempó, karizmatikus főszereplő, sűrűsödő paranoia és fokozódó feszültség. De az írók ezt elszúrják, és bár a film feszültsége sokáig kitart, fokozatosan elveszíti a komolyságát, és végül csak mosolyogni tudunk egy újabb akciós hülyeségen, ami mentálisan a 90-es évekből való (Joel Silver, hát). Életre szóló tanács: Amikor a repülőn mindenki terroristának néz, és a helyzet kezd pokolian éles lenni, mondd el nekik, hogy a kislányod rákban halt meg...

Coenék chill-out stílusban. Szerény ambíciókkal bíró, kényelmes underground bizsergés. Cselekmény nélküli, de időnként csodálatosan hangulatos - különösen a film legjobb karaktere (John Goodman) által uralt, zseniálisan szerkesztett és megszólaltatott chicagói autós utazás során. A film egészében azonban nem kielégítő, nem adja meg a nézőnek azt, amire vár. Tótumfaktum, amely szintén egy kirekesztett lúzerről szól, formailag hagyományosabb, de tartalmilag szórakoztatóbb volt.

Meglepően sikerült szatíra. Formailag csiszolt (a hangot leszámítva), de nem öncélúan - vágása és szűrt látványvilága kéz a kézben jár a reklámvilág felszínes látványosságával, amelyben játszódik. Csak időnként humoros szálakkal, de találóan beleszőve. Első alkalommal egy filmben megszólaltatja a régóta hiányolt cseh-szlovák poénokat (a MacDonald's jelenet a király), és mindezt olyan ízlésesen teszi, hogy szlovákok és csehek is nevetnek. A főszereplő karizmatikus és hihető, Marek Majeský itt jó szereposztásban van. A Candidate egy nagyon szlovák film, de nem rossz értelemben. A szellemesség hiányát a glamour "értékek", a vásárlás és az ország politikai megkérdőjelezhetősége mögé bújtatva tükrözi. Azért nem adok negyedik csillagot, mert nem vagyok benne biztos, hogy ezt mennyire tudatosan teszi. Ebben a kételkedésben tart a meglepőnek tűnő végső csattanó is, amelyet mesterségesen beoltottak a filmbe, hogy a néző úgy érezze, vitatkoznia kell a filmkészítőkkel arról, hogyan is végződött valójában.

A film célja az, hogy a nézőt egy szerencsétlen semmirekellő vidám megpróbáltatásainak követésével nyerje meg, aki végül megvalósítja álmát és önbizalmat nyer. De a nézőt az egyetlen jelenet, karakter vagy bármilyen filmkészítői kreatív hozzájárulás nélkül akarja megnyerni, amely emlékezetessé tenné a filmet. Az egyenes lökés az érzelmekbe idővel elhalványul, és nem marad semmilyen emlék.

A Robotzsaru első felében az emberből robottá alakításának pszichológiáját figyeli meg, és utal az etikai kérdésekre anélkül, hogy a vizuális látványosság első jelei elmaradnának. A második felében a film felgyorsul, a gondosan felépített dramaturgia szétesik (ezt a fordulatot még az alkotók sem értik meg (azaz maga a forgatókönyvíró sem), amikor ugyanis a Robotzsaru a múltja megoldását helyezi előtérbe a folyamatban lévő bűnügyek helyett, és ez a bomlás kezdete), és az izgalmas sci-fi filmből egy akciós agymosás lesz. Olyan, mintha Padilha filmjét a producerek megvágták és lerövidítették volna, hogy kiszolgálják a fogyasztói közönséget, akinek nincs szüksége többre, mint egy akciós agymosásra. Kár. Az USA nemzetközi politikájáról alkotott cinikus nézetek és néhány kiadós poén ("Én csak marketinges vagyok!") azt sugallja, hogy az új Robotzsaru akár egy egyenértékű remake is lehetne, a társadalom tükre, ügyesen áthelyezve az új évezredbe.