Mank

Idén Fincher, akárcsak Nolan, a közönségfilm paraméterein kívül eső fétisének egy túlzásba vitt variációjához nyúlt. Mank az ő Nagy retró-szépsége Hollyvoodlandből. Illetve inkább az időközben elhunyt apjáé, aki az adott időszakban született, és akinek a forgatókönyve David fiókjában várakozott a jóindulatú Netflixre. A hollywoodi stúdiófőnökök vállalkozói víziók általi elragadtatás, előkelő társasági partik és viták luxusvillák pazar termeiben, és egy olyan tehetséges forgatókönyvíró intim portréja, aki különcsége és a szövetséges szakemberek köreiben való állandó jelenléte ellenére inkább kívülálló alkoholista. Mindez csodálatosnak és vonzónak hangozhat (és filmalkotás szempontjából hihetetlenül hitelesen van kivitelezve), de az eredmény mégis problémás. Fincher a film világát olyan politikával szövi át, ami a nézőt nem érdekli egy adott korszak adott környezetében, ugrál az időben és a szereplők között, akikről keveset vagy semmit sem mond, és éppen csak sikerül a főszereplő motivációira koncentrálnia a homályos elbeszélésben, amiről állítólag az egész szól. Egyes részei mesésen szórakoztatóak (stúdiólátogatás és szabadtéri díszlet), vagy fejlett kreatív ügyességet idéznek fel, máshol viszont untatnak haszontalanságokkal és üres párbeszédekkel. William Hearst (Charles Dance) karaktere, aki Mank ihletője volt az Aranypolgár című film megírásához, itt elhanyagolva van, és nem teremt elgondolkodtató párhuzamot Welles és Fincher filmje között. Hangulattal, pózzal és véleménnyel túlzsúfolva, művészileg nyilvánvalóan ambiciózus mű bizonyára tetszeni fog néhány akadémikusnak, történésznek, mozirajongónak és politológusnak, de én ezeken a vizeken inkább a narratívan sikamlósabb és sztori szempontjából izgalmasabb darabokat preferálom - legyen az cinikusan intellektuális (Altman A játékos című filmje) vagy egyszerűen csak szívből jövő (Burton Ed Wood filmje). A színészek közül Arliss Howard áll a legközelebb az Oscar-díjhoz L.B.Mayer zseniális alakításáért. Séta az MGM-stúdiókban az érzelmes monológjával az év egyik legjobb filmjelenete. "This is the business where the buyer gets nothing for his money but a memory. What he bought still belongs to the man who sold it. That’s the real magic of the movies." (2020.12.12)

A formally precise and linguistically exquisite picture about the writing of the screenplay for Citizen Kane. Unfortunately, apart from context of that period, it offers nothing new. Filming according to his father’s screenplay, Fincher nurtured all aspects of this heart-felt project and the way he presents the topic in the style of a forties movie is very appropriate. You can’t tell the difference. The actors are great down to the last one. The music is perfect: Reznor and Russ are brutally moderate, obediently serving the story. But it was strange to listen to Trent’s typical piano playing in a movie that clearly must have been filmed eighty years ago... (2020.12.06)

In the first minutes, if not seconds, I was amazed by how Mank looks - truly like it was filmed 80 years ago, a beautifully restored film that made it to Netflix this year (and, sadly, not to movie theatres where it REALLY deserves to be). The best part is that the amazement didn't leave me by the end of the film, and it is also great in terms of the script, the actors (Gary Oldman is even better than you think), actresses (the magical Amanda Seyfried and Lily Collins) and music (untypical but excellent Reznor and Ross). If you don't want to watch Citizen Kane before Mank, then after Mank you will. And then you'll probably watch Mank again. (2020.12.04)

David Fincher is one of the greatest directorial aces and has long since established a position where we know that anything he makes will be at least interesting, and Mank is no exception. However, I suffered quite a bit as a viewer with it. This trip to 1940s Hollywood is no doubt a good film, and the depiction of the era, the politicking of the studios, and the life of a screenwriter who, though he drank a lot, could be all the more honest, is definitely worth watching, even if I was bored from the halfway point on. All those objective and technical qualities I can understand and subscribe to, Fincher knows what he's doing and he does it damn well. It's just that this time he didn't hit the mark for me in theme or indeed form. I simply didn't enjoy watching his new film. And he didn't want to make it any easier. Great atmosphere, a perfect Gary Oldman, great sets and music, but behind all that is the all-too-ordinary story of an all-too-ordinary man. I expect something more progressive from Fincher. Maybe, since he was directing his late father's script, he wanted to keep himself a little bit in check. I could understand that, but I'm not sure it was worth it. (2020.12.08)

A sea of name dropping, perfectly executed visuals, but emotionally speaking, Mank only barely whispered to me here and there, rather than speaking to me coherently. It is the completion of a homework assignment for me and David Fincher, saved from downfall primarily by its unintentional thematic relevance. (2021.04.23)