Henry: egy sorozatgyilkos portréja

Ez a film olyan, mint egy darab nyers hús, amely a véres és zsíros hentesasztalon fekszik. De ez a hús minőségi bikából származik, biológiailag egészséges, és jól átsütve pompás steak lenne belőle. De John McNaughton egy B-kategóriás alkotó, ő nem süt steakeket, hanem nyersen tálalja őket. A Henry: egy sorozatgyilkos portréja film egy alacsony költségvetésű pszichológiai ócskaság, amelynek középpontjában a konyhaasztalnál folytatott párbeszédek állnak, amely körül három vesztes ül: egyikük egy butácska lány, akinek nincs otthona, a másik látványra is visszataszító és mentálisan zavart bunkó sörrel a kezében, a harmadik pedig egy befelé forduló, elcseszett gyerekkorú csávó (a debütáló Michael Rooker), aki olyan gyilkosságokkal fűszerezi az életét, amelyek során (vagy után) nem érez sem érzelmeket, sem bűntudatot. Valahogy mégis működik ez a nem éppen családi film, megragadja a néző figyelmét, kíváncsiságot ébreszt benne, és arra készteti, hogy megpróbálja megérteni a szereplőket és tetteiket. És egy olcsó B-kategóriás rendezőből minőségi underground rendezőt csinál. Ha pszichológiailag lenyűgöz a nyers erőszak a filmekben, és bosszant, hogy az olasz, spanyol és mindenféle más csúnya vérengzős filmekben lebutított formában van tálalva, akkor a Henry: egy sorozatgyilkos portréja film az életed filmje lesz. Haneke Funny Games című filmje itt egyetlen több perces jelenetbe van tömörülve, ami miatt a filmnek problémái voltak a forgalmazással és a nézői korosztály meghatározásával. Nem is csodálkozom, mert ez tényleg nem semmi. (2009.03.03)

An interesting spin on the thriller – we follow the killer himself with elements of documentary – but unlike other users, I don’t see a very deep psychological portrait. This is something that any talented screenwriter could put together if they’d paid attention to psychology in secondary school. The aura that surrounds this film is, in my opinion, much stronger than the film itself, which doesn’t alter the fact that it’s very well made, and bleak. (2010.06.12)

When it came out, I would have probably admired this film and would have needed to return to it, but now, after more than thirty years, it can no longer deliver the required viewer’s experience. Its aloofness is the inevitable result of the fact that we are watching the repudiation of a valuable human creature with whom we would never like to share the same room. Henry is just a guy who makes a living and in his free time, instead of going to the pub, goes to the slaughterhouse. And although the impersonal approach and the concentrated violence that can detonate at any moment hide an undeniable impact and cinematic intent, the film held me at bay so much that I repeatedly lost interest. Maybe it was because the touted horrendous scenes of violence didn’t feel particularly controversial from today’s perspective. The next time I watch it, I won’t expect something that should justify the film’s cult status, but will enjoy the concept as a whole. For the time being, 65%. (2020.01.19)

Rightly a cult picture with a powerful atmosphere, several perfect scenes that will remain in your mind for long after and three flawless acting performances. The filming is very low-key, but at the same time so raw to the point of being unbearable. Depression in its purest, “unembellished" movie form. Henry is definitely not a “feelgood" movie and you will carry its mood away with you after the movie ends... and that’s good. (2007.07.18)

An amoral protagonist who we understand and in a sense sympathize with, as well as dead people at every turn. And yet the killing spree takes up only a fraction of the film's runtime. It is a purely atmospheric affair that is steadied by the director and perfect acting performances but it’s definitely not going to put you in a good mood when it’s over. Michael Rooker is scarier than any murderous "redneck" from horror movies, and yet you meet hundreds of similar (seemingly) nice guys every day. It’s unpleasant, raw, authentic, and great! (2006.09.18)