Közellenségek

Egy újabb opusz, amelyben Christian Bale meglepő módon másodhegedűs szerepet játszik. Ez az egyik oka annak is, hogy Michael Mann miért nem érte el a Szemtől szemben klasszikus filmjének tökéletességét, amelyben a főszereplők egyenrangúak voltak. A sztár itt Johnny Depp, pontosabban az ő Dillingerje - egy kemény bankrabló, akinek a szíve csücske Marion Cotillard. A digitális kamera rossz tulajdonságait (olcsó home-made látvány, zaj) is hátránynak látom - ami célszerűen működött a Cloverfield című filmben, mert a technológia kortárs fejlődését tükrözi, és egy új alműfajt határoz meg, nem működhet egy 1930-as évekbeli gengszterfilmben. Pozitívumok: Kecsesen rendezett, férfiasan durva retró krimi, amelynek alfája és omegája a zseniális Depp. Szaftos lövöldözések, minőségi díszletek és jelmezek, remek párbeszédek Depp és Cotillard között. Mann remekül ábrázolja a korszak hangulatát, kellően film-noirosan sötét, és nem felejt el tisztelegni Hollywood aranykora előtt sem. A Közellenségek című film nem olyan mély, mint a Szemtől szemben film, de nem is annyira üres, mint a Miami Vice film. Valahol a kettő között marad, és bár egy kicsit többet vártam, elégedett vagyok. (2009.07.01)

There’s no need to hide it under a mountain of text, when one word is enough to describe Public Enemies to the tee: borefest; maybe extended with the adjective digital. It’s hard to say why this flat gangster flick needed to be so long, when not a single one of the protagonists develops in any noticeable way (Purvis has only goal for the entire film and Dillinger doesn't evolve at all after meeting Billie). The biggest problem is how uninteresting both of the main characters are; what can you do when you don’t have anyone to root for (because both of them can be seen negatively) and you don’t give a toss about their fates? A weaker 6/10. (2009.08.18)

A "Michael Mann film" with everything there is to love and hate about it. It's probably going to have a hard time getting through the movie theaters, judging by the reaction of the Johnny Depp fans sitting next to me when I was sitting in there, but it's a hot contender for the title of "film of the year." (2009.07.10)

Miami Heat in the thirties where the first half is rather slow (even for Mann) but the second half more than makes up for this in genius. Production design? Pricey. Atmosphere? Such that money can’t buy. P.S.: If you ever read King’s short story “The Death of Jack Hamilton", you’ll have come across similar characters. (2009.07.03)

Mann continues where he left off with Miami Vice – in raw and unadorned filmmaking, in which there is sharp sound and naturalistic image of a digital camera. He once again helps himself wonderfully with music that gives the sequences a gradient and atmosphere. Unfortunately, the intention to make a 1930s version of Heat failed due to the script, and because of Christian Bale. I don't know who is to more blame, but Depp's thug is the main character, and the sleek man of the law is absolutely unable to handle any problems or ambiguities. It’s all about John Dillinger, and Michael Mann, with his foppish and gentleman-like nature, pays tribute to all of the mustachioed gangster melodramas from the past. It works great, including the ending. The motif of Dillinger as the last representative of gallant robbers, which is destroyed by an inconspicuous mafia racketeering, brings a certain depth to the film. For two and a half hours, Public Enemies kept me entertained, because Depp and Cotillard work well together, and Mann is able to dive right into the middle of the events. But there is something magical missing – in this case the poignant tension between law and crime, good and evil. Dillinger and Purvis are both far too unambiguous to form as explosive a pair as Hanna and McAuley. (2009.07.01)