Gettómilliomos

A Gettómilliomos film a mondanivalója szempontjából egy új Tigris és sárkány. Ugyanolyan hatása lesz. Ez egy szerelmi történet a világ egzotikus részéből, univerzális nyelven elmesélve, amelybe a hétköznapi néző nem tud behatolni. Az indiaiak pedig hiába állítják majd (mint egykor a kínaiak), hogy ők már évtizedek óta készítenek ilyen filmeket otthon. Nem, nem készítenek. Valakinek kívülről kell közéjük jönnie, és elő kell vennie a saját nyugat-európai látásmódot. A Gettómilliomos nem egy bollywoodi film, hanem Bollywood mint filmkultúra tűzijátékos ünneplése, annak minden romantikájával együtt. Egy gyönyörű szerelmi történetben teljes mértékben kihasználja az indiai mikrokozmosz pompáját és nyomorúságát, és fantáziadús és friss módon ad neki közönségvonzó fordulatot. Ez a kis és szerény filmgyöngyszem jobban ragyog, mint az összes Los Angeles-i ékszerbolt, ahol Benjamin Button vásárol. Ez egy olyan film, amely az életet, a hitet, a pozitív gondolkodást ünnepli; egy olyan film, amely nem azért készült, hogy az év díjnyertes filmje legyen. És pont ezért megérdemli. A mai korban ez a film egy kisebb csoda. Danny Boyle pedig kis Jézus. Ui. Jen Lopez és Rosario Dawson is Freida Pinto vonásaival rendelkezik, de nincsenek nekik az ő szemei. Egyetlen hollywoodi színésznőnek sincs olyan szeme, mint Freida Pintónak... (2009.02.20)

Danny Boyle got rid of Alex Garland and brought a cheap fairy tale to the West, exactly according to the Bollywood model. Its aesthetics of dirty slums and the search for happiness in it obviously earn touching moments with the audience, standing applause, and gilded statuettes. Unfortunately, to me, it smells of cheap calculation, which is only kept afloat by the fantastic passage with the little kids, which is funny and sad, and above all real, which cannot be said about the rest. It’s not that I don't appreciate the effort, but I yawned through the efforts of this hypocritical world - the visuals are like one of Tony Scott's Mexican trips and the good music (Boyle’s trademark) is nowhere to be found. I understand the general enthusiasm, I just don't share it. (2009.02.14)

A naive, clichéd and predictable fairy tale about how a poor boy came to happiness. Boyle's film captivates with the sweeping realities of contemporary, overpopulated India, but otherwise has little else to offer. The childhood scenes are excellent, full of life and filmmaking passion, but the rest follows the same routine as many other films, without a hint of surprise, suspense or believable emotions. Bollywood came to Hollywood with a bang and everyone sat on their asses. Not me, though, sorry. (2009.02.03)

An exploitative film... a selectively filmed and sounded demonstration of colonial fantasy with added value in the form of purifying catharsis. Slumdog Millionaire doesn't say anything about India, it's just borrowing it as padding in sympathetic shrapnel aimed at Western audiences. The essence of contemporary ideological escapism, however riveting technically. I don't believe anything about that movie. Boyle's obsession with the invisible hand of fate is typical from this point of view - just garish colors on an empty concrete block of a "guaranteed hit". (2011.02.20)

A charming film with an amazing atmosphere that warms the heart and caresses the soul. I don’t think the comparisons with City of God are that appropriate, even though they are logical. Whereas City of God is a cold and cumbersome construct without personality, Slumdog Millionaire is a warm, viewer friendly and, above all, brisk fairytale that doesn’t have any big message, but it’s all the more honest because of that. Danny Boyle has proven many times that he’s a visual wizard, but now he delivers a perfect fusion of images and music. Basically, in every scene with an important song all I could do was watch the screen with admiration and amazement – so many ideas and tricks is not something you see every day. I don’t think it’s a worthy best film of the year, but the direction really does deserve an award. (2008.12.30)