Kelj fel, komám, ne aludjál!

Kapa és Pepe ezúttal elsősorban hadifoglyok - meg munkaszolgálatosok, zsidók, magyar katonák, német katonák. Hol kivégzendők, hol kivégzők. A film elején Lovasi András arról énekel, hogy "legyél önmagad". Talán ezért mesél a továbbiakban a film látványos epizódokban arról, hogy az elmúlt bő másfélszáz év alatt hadból hadba meneteltünk, megszállás vagy felszabadítás végül is egyrement, miért is ne végezhetnék ki a zsidók egyszer az SS-legényeket? Hőseink hol lepusztult laktanyaépületek között keringenek, hol a főváros hídjain találgatják, éppen kiknek vagyunk csatlósai vagy örök barátai. A négyes tandemen a német, a magyar, a szovjet katona előtt ott karikázik a NATO-tiszt. A múlt nem törölhető el könnyen - a szekrényben, a befőttes üvegek között még ott kuksol Sztálin. A film szerzői hol bíróság elé kerülnek, hol "látványkórházban" várják a véget. Sok lövöldözés után a virágkoszorús szovjet katonalányka Nádas Péter családregényéből mond el egy részletet, melynek befejező mondatával zárul a film is: "Kérlek szépen, lőjél le - mondtam neki. A német katona eltette a pisztolyát, leköpött, belém rúgott, de nem lőtt. Ott hagyott az úton. Éljél." (Budapest Film)