POMO

Ezúttal a Broccoli csapata rendesen játszott az érzelmeinkkel. Craig pedig a belső folyamatok és arckifejezések legszélesebb skáláját próbálta ki Bond szerepében, nem csak a szériában való öt szereplése közül, hanem minden eddigi Bond-film közül. Mint érzelmes néző teljesen el voltam ájulva. Szépen elmélyült kapcsolat Léa Seydoux-val. De mi a helyzet a főgonosz (Malek) motivációjának és viselkedésének béna logikájával és egyéb félmegoldásokkal? Vajon olyan nehéz a várva várt, világméretű mega mozifilm forgatókönyvét is ebbe az irányba kicsiszolni? A 007 Spectre – A Fantom visszatér film újbóli megnézése előző napon mindenképpen hasznos volt, mert a 007 Nincs idő meghalni film közvetlenül kapcsolódik hozzá. Zimmer kiváló a feszültséggel teli jelenetekben, különösen találkozáskor Blofelddel (Waltz).

Az első rész, amelynek egyetlen csúcspontja egy sanghaji felhőkarcoló, jól kidolgozott, de hosszadalmas. A kötelező Bond-hagyományoknak engedelmeskedve a történet szempontjából felesleges karaktereken (Bondgirl) időzik, és kevés meglepetést tartogat (technológiai játékokkal felszerelkezve). De a sziget felé tartó vitorlás jelenetétől - és így a rosszfiú megérkezésétől a helyszínre - a legjobb, amit Bond valaha is nyújtott. Ironikusan, nem túl Bond-szerű... Kár, hogy a következő rendezők nem tudják majd folytatni azt, amit Mendes megkezdte. A vágási művészet a bíróság megtámadásra készülő jelenetekben és vizuális esztétika Skóciában finom filmes drámává emeli a Bond-márkát. Az első Bond-film, ahol élveztem a karakterek folytonosságával való foglalkozást. A Joker/Hannibál-szerű Bardem számára kérem a legjobb mellékszereplőnek járó Oscar- díj jelölést!

Orgiasztikus nyitány és egy összességében tetszetős narratív koncepció, amit merész játékidő támaszt alá, ami engem nem zavart - ellenkezőleg, nagyfilmes lendületet adott a filmnek (Hoytema és Mendes tökéletesen illeszkedtek egymáshoz). Örültem a Craig többi Bond-filmjéhez való kapcsolódásnak, az akciójeleneteknek és olyan apróságoknak, mint a durva meglepetés a vonaton vagy a sivatagi állomáson való várakozás (Hitchcock Észak-északnyugat című filmjére emlékeztet). Nekik köszönhetően megbocsátom a szimpatikus komikust is a látszólag alfa gonosztevő szerepében (WTF?!), a lustán lenyúlt Darkknight finálét (mintha a Nolan inspiráció nem lenne elég), és azt a tényt, hogy Bond egy ráncos MILF-el kezdett ki (miközben a film egyetlen igazán szép nőjét a film elején ruhában hagyta az ágyon feküdni).

Szolid munka, de a tartalom annyira elcsépelt és kiszámítható, hogy belehalsz az unalomba. Több száz ilyen film volt már, és ez a film egyáltalán nem emelkedik ki közülük. Jó szórakozás azoknak a nézőknek, akik tíz évben csak egyszer mennek moziba. És a kisgyerekeknek, akik megelégszenek aranyos kutya látványával és egy sor naiv viccel.

Francois Cluzet gyakorlatilag soha nem hagyja el a vásznat, és sikeresen tartja a vállán a filmet - olvashatatlan, mozdulatlan arcával végig kíváncsivá teszi a nézőt, hogy mi jár a fejében, és hogyan fogja végrehajtani. Végül azonban nem történik túl sok minden, és az egész csak egy tisztességes módon filmre vitt valós esemény marad, ami a tudatlan nézők számára nem annyira vonzó, mint a franciák számára, akik az év médiaeseményének tartották. A Midnight City az M83-tól záró feliratok mellett egy élmény volt.

80 perc több, egymásba fonódó, elnyúló és sehová sem vezető esemény, és az utolsó pillanatig nem tudjuk, hová is vezetnek. Nagymértékben hangelemekkel (időnként már-már kellemetlenül agresszív) megtámogatva és folyamatosan gyorsuló vágással. A végén kiderül, hogy egy öncélú játékszer álfilozófiai hülyeséggel, de azért is szurkolok lengyeleknek, hogy sikerül ilyen zsánerfilmeket készíteniük, amelyek képesek fenntartani a figyelmet, és nem nevetségesek.

Lassú és rendezőileg nem igazán ötletes film - csak a futkározó kamera teszi vizuálisan különlegessé - de témájában nagyon kellemes és Phillip Noyce filmográfiájában meglepő. Lehet, hogy politikai propaganda, de egyben a családi kötelékek fontosságáról és az otthoni háttér jelenlétéről is szól. És a fiatal főszereplőnő kiváló alakításával.

Társadalmilag értékes tanúság, de nem vonzó nézői élmény.

Egy idő után "szubjektív" 5*-ra emelem, mert ez a vércsoportom. Danny Boyle ismét bebizonyítja alkotói egyediségét és azt, hogy szinte bármilyen történetet képes audiovizuális játék segítségével lebilincselően elmesélni. Egy igaz eseményen alapuló bensőséges drámában, és egyetlen színésszel nem riad vissza az erős kameraszűrőktől, a gyorsításoktól, a kép több részre osztásától, vagy az állandó visszatekintésektől. Ezek olyan eszközök, amelyek egy ilyen műfajú filmben alkalmatlanak és zavaróak is lehetnének, de a 127 óra éppen ellenkezőleg szépen halad, sosem unalmas, ugyanakkor a legkevésbé sem lazít a főszereplő lelki állapotára való éles koncentráláson. Nagyszerű, szinte kivételes, boldogság könnyeit fakasztó film.

Django megfordítva. A mocsaras Louisiana széles látószögű nyugodt felvételekkel felvett, Hans Zimmer karcsú vörös zenéjével aláfestett (Williams vonós hangszerei itt jobban működtek volna), a méltóságvesztés és a teljes megaláztatás érzelmi és pszichológiai állapotába vezető odüsszeia. Az ötlettelen, de "biztonságos" hollywoodi narratív sablon feleslegesen szorítja a filmet, és távol tartja attól a szerzői különlegességtől, amit McQueen rendezőtől reméltünk. És nem kis hibát követ el azzal, hogy a szadista, gonosz és gyengeségtől szenvedő Epps kulcsfontosságú és legösszetettebb szerepére a szimpatikus Fassbender-t választja. Hiszen Benedict Cumberbatch-hoz is jobban illett volna ez a parafrázis a Schindler listája filmben szereplő Goethe Amon karakterére. A film utolsó, záró ostorcsapásszerűen fokozott harmada, a végtelen emberi gonoszság hihetőbb megtestesülésével az év legerősebb filmes pillanata lehetett volna.