POMO

Minőségi munka. Maga a film, és menekülés is a filmben. Nincsenek itt mély gondolatok, de a feszültséget vágni lehet. Ehhez hozzájárul a Jerry Fielding sötét zenéje is. Eastwood tökéletes volt a karizmatikus, magas IQ-val rendelkező bűnöző szerepében, és megjelenése hasonlít a valódi Frank Morris-ra.

A maga idejében nagy hollywoodi bukás volt. A Paramount és Disney nagy költségvetésű koprodukciója, nagymenő Altman-nal a rendezői széken. A filmkészítőknek csodálatos módon sikerült az animációs szereplők kinézetét, beszédét és gesztikulációját színészi alakításokba átvinni. De ettől nem lettek sem szimpatikusak, sem mesésen játékosak. Vizuálisan és viselkedés szempontjából is inkább ellenszenvesek. Akárcsak a musical zeneszámok. Talán inkább jobban "családbarát" rendezőre volt szükség, mint Spielberg, akinek van érzéke a mesebeli varázslathoz és a gyermeki világfelfogáshoz. De lehet, hogy ő sem segített volna rajta.

Csak egy kicsit rosszabbul áll a Rettenthetetlen filmhez, mint a Trója a Gladiátor mozihoz. Egy hollywoodi mozi, csúcsminőségű munka, de nem annyira "szívből" jövő, és azzal a kockázattal készült (ekkora költségvetés mellett), hogy a nézők tömege elfogadja-e egyáltalán. Elképzelhetetlen, hogy A hazafi filmet a nézők nem fogadják el, mivel a filmtörténet során készült háborús, hősi és romantikus eposz minden kliséje benne van, amit csak el lehet képzelni. Ezeket pedig gazdag forgatókönyvvel és minőségi szereposztással keveri meg. Csakhogy Emmerich túlzásba viszi a giccset - sok kompozíciót irreálisan átrendez és átszínez (még kékre is, csak Gibson szeme miatt!), és olyan mértékben tálalja a pátoszt, hogy az elveszi a film komolyságát, amire a filmnek, mint valós eseményekről szóló történelmi freskónak szüksége van. Egy esős vasárnap délutáni "Disney-filmként" nem is rossz.

Nehéz kaliber. Pszichológiailag pontos, tökéletesen kiegyensúlyozott. Egyszerű történet, amely lassan, ügyesen épül fel a biztonságos nyugtalanságból a szoruló hurkon át, szigorú feloldozásig.

Egy Darren Aronofsky produkció? Istenem, miért is? Mert ez egy dráma, ahol mindenki szenved? Hát számomra eléggé unalmas dráma. Az Arnold jelenléte pedig kétségkívül a 2017-es év WTF-je. Olyan, mintha Sean Penn helyett játszaná a 21 gramm című filmben. Mutasson nekem egyetlen olyan embert, aki csak egy kicsit is foglalkozik filmekkel (akár nézőként, akár filmkészítőként), aki nem találja ezt irreálisnak. Egyébként a reptéri irányítóközpontban dolgozók felelősségének ábrázolása itt látványos és erős, Scoot McNairy pedig méltósággal játszik. Pontosan úgy, ahogyan kellett. A forgatókönyv szempontjából a történet másként is alakulhatott volna, érdekesebben. Így a filmet ellepi a por, mire lemegy a záró stáblista.

Mindenféle dolgok értelmetlen keveréke, amire nehéz rákapcsolódni. Az elbeszélés egyes töredékei, a szereplők érzései és motivációi érthetőek, de az író/rendező/szerkesztő kisasszony megpróbál belőlük egy kifinomult, szándékosan zavaros, valóság és fantázia közötti kirakós játékot összerakni, amely a végére értelmet is kap, és szinte filozófiai módon lezárul. A néző érdeklődése és bizalma azonban már a történet elmesélése során átmegy meghökkenésbe és egyre mélyülő távolságtartásba. A szereplők viselkedése eltúlzott, karikatúraszerű idiótákat csinál belőlük, a sztori (egyébként közönség által kedvelt) társadalmi motívumaiban pedig végzetesen elkalandozik a film, mintha elfelejtené, mit is akart eredetileg mondani.

Az ausztrál vadon hangulatával, ráadásul realisztikus (értsd: nem fantasy) posztapokaliptikus formában, sok vigasztalan társadalmi működéssel, egy lebilincselő thriller. Ráadásul nagyon szeretem ezeket a kis opuszokat, ahol apró lépésekben jutunk el a szereplők bőre alá. De minél rafináltabban az Országúti bosszú indul, annál hiábavalónak tűnik néhány filozofikusnak szánt párbeszédben, és annál kielégíthetetlenebb a befejezése. Mintha a végén ő maga is elismerte volna (és ezt erős írói oldalának tartja), hogy itt sz*rról van szó.

A kemény skinheadből jófiúvá válás motivációja, aki kezd megérteni, milyen gonosz dolgokat művel, a filmben nem elegendő. Akárcsak a túl gyorsan keletkezett igény, hogy megvédjen egy egyedülálló, gyermekes anyát, akivel viszonyt kezd. Erősebb eseményekre lett volna szükség a forgatókönyvben, amelyek erre késztették. Vagy már az elején hangsúlyozni kételyeit ahelyett, hogy már a nyitójelenetben gyűlölködő fasiszta gonoszságot követi el. Az első fél órában az ember elgondolkodik azon, hogy miért is kellene nézni egy ilyen szereplőkkel teli filmet. Egyébként a színészek jók, a náci banda és viselkedése hihető és hátborzongató, és az, hogy a film valós eseményeken alapul, növeli a hitelességét.

Egy gyenge dráma motoros rosszfiúk bandájáról, három motoros jófiú ellen és egy csapat hippi ellen, akik között egy távoli szellemvárosban drámai események alakulnak ki. Gyilkosság, hamis vádak, megfélemlítés... Ez nem kihasználódás, ahhoz meztelenek mellek nem elegendőek, és mint az igazságtalanságról és a bosszú általi elégtételről, majd a megváltásról szóló dráma csak primitív szinten működik. Ráadásul a képminőség a nézhetőség határán mozog (úgy tűnik, nem is volt újrakeverés), mert az éjszakai jelenetekben nem lehet felismerni a szereplők arcát. És legalább egy kulcsfontosságú jelenet tényleg éjszaka játszódik.

Kevésbé ismert, B kategóriás változata a Bonnie és Clyde filmnek a Roger Corman produkcióból. Őrült, hevesen erkölcstelen. Angie Dickinson egy TOP MILF, és nem csoda, hogy Tom Skerritt először őt, majd mindkét lányát (egyszerre) is megforgatja. Én is beugranék (nem csak az autójukba). Vígjátékként eléggé infantilis, krimiként inkább nevetséges. A kapcsolatok teljesen összezavarodottak, nem túl reálisak. De az az Angie, hát nem semmi!