Nóra Tábori

A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész Temesváron született 1928. június 15-én. Édesanyja hároméves korában azért vitte el tánciskolába, hogy korrigálja járáshibáját. A kis Nóra balettot, akrobatikát és mozgásművészetet tanult. Kisiskolásként moziban látott először sztepptáncot, amibe úgy beleszeretett, hogy ennek a lépéseit is elsajátította.

Édesanyja tízévesen hozta Magyarországra, ahol egy ideig rokonoknál laktak. Tábori így emlékezett vissza erre az időszakra: „Teltek az évek, már voltam olyan 11-12 éves, amikor egy színtársulat jött Békéscsabára. Szerettem volna ott fellépni. Első nap odaálltam a színház kapujába, de bemenni nem mertem. Lődörögtem egy darabig, majd hazamentem. Másnap újból odamentem a kapuhoz - az egy ilyen hosszú bejáró volt -, akkor már bemerészkedtem az udvarig, de tovább nem, hazamentem. Harmadik nap már egyenesen az udvarig mentem, csak belestem, ott ültek a színészek a kispadkán. Egyikük észrevett, azt mondja: „Mit akarsz kislány? Gyere ide!” Azt mondtam, szeretnék fellépni!” Nagy nevetés közepette a társulat egyik tagja szólt az igazgatónak, aki felparancsolta a kislányt a színpadra, hogy mutassa meg, mit tud. Olyan sikeres volt a rögtönzött produkciója, hogy betétszámként bekerült az előadásba.

Ezután beiratkozott a Szegedi Színház színészképzőjébe, ahol megtanulta, miként kell egy darabot elolvasni, megérteni és a saját szerepét jelenetenként felépíteni. 15 évesen Szombathelyen "A két kapitány" című operettben lépett fel először, miután levizsgázott. Nagyon fiatalon kezdett önálló életet, vidéken több társulatban is megfordult. Pályája elején volt táncosnő és szubrett, első prózai szerepét az Ellenségek című darabban, első karakterszerepét pedig az "Egy hölgy a Maximból" című bohózatban kapta.

A nagyközönség komikaként és kabaréhősként ismerte leginkább, pedig komolyabb darabokban és tévésorozatokban is gyakran felbukkant. Számtalan prózai, zenés, fő- és karakterszerepben bizonyította tehetségét és rátermettségét.

Imádott főzni, lovagolni és Beethovent hallgatni, idősebb korában is napi rendszerességgel tornázott, jógagyakorlatokat végzett, hiszen a tánc élete végéig nagyon fontos volt a számára. Erről így mesélt egy riportműsorban: „Földön túli jó érzés. Nem tudom, hogy szabad-e ilyet mondanom, de talán jobb érzés, mint a színészet. Igen, jobban el vagy rugaszkodva a földtől, nincs kötött szöveged, partnered, hanem te lebegsz az űrben, azt hiszem ez a legjobb kifejezés. Én úgy éreztem magam mindig, amikor szólótáncosnő voltam, hogy lebegek az űrben, és az enyém az egész világ.”

Nemzeti Archívum