Bedobozolt kacatok egy Magyar litánia

Két vers idézőjelében pereg a film. Az idézőjel két versét Wittner Mária mondja el, mint egy imát és fogadalmat. Egy idős úr, aki 1900-ban született (Morell Mihály) 100 évet élt. Unokája (Kubik Anna) a lakás felszámolása közben ismeri meg nagyapja naplóját. A XX. század keservei, fájdalmai, egy család élete tárul elénk az összegyűjtött levelekből, fotókból, filmekből. Ez az ő családja, de sok más magyar család lejegyzett sorsa, élettörténete is lehetne, akik kiálltak a nemzetükért és vallásukért. Ráébred, hogy a múltat nem lehet elfelejteni. Az unoka azzal a szándékkal ment a házba, hogy kidob mindent és minél előbb eladja a régi fészket. A hagyományok, az emlékek azonban ráébresztik, csak a múltból épülhet a jövő és nem szabad a múltat végképp eltörölni, ahogy ezt a folyamatosan nemzetünkre támadó baloldalinak nevezet emberek szeretnék. Tudja, folytatni kell a hagyományokat és meg kell valósítani a nagyapai álmokat. Visszapakol mindent és eldönti: a saját jövőjét a múlt megtartásával építi tovább. A folytatás érzése ma minket 1956 eszméihez köt. (Magyar Filmhét)