Nanga Parbat

Ne számíts nagy himalájai kalandra! A Nanga Parbat közelebb áll Werner Herzog filmjeihez, mint német riválisához Nordwand című filmhez, ami elsöpör és sírásra készteti a tömegeket. Vilsmajer nem az epikus elbeszélésmódot választja, tömören mutatja be a történetet. A karaktereket sem közelíti meg. A hegymászás, amit a legjobban vártam, húsz perc alatt véget ér, és még csak nem is érezzük úgy, hogy a szereplőkkel együtt egy nyolcezer méteres csúcson vagyunk. A film eléggé stúdiószerű, hiányzik a színészek (illetve kaszkadőrök) interakciója a valódi Nanga Parbattal. Nincs okunk nem gondolni azt, hogy az egészet az Alpokban forgatták. Ebben az amerikai K2 sokkal látványosabb, "himalájaibb" volt. Másrészt viszont egy igaz történetet láthatunk (amelynek forgatásában maga Messner is részt vett), így nem kell aggódni a túlzó hősiesség, a patetikus vagy könnyfakasztó jelenetek miatt. A film lelassul, és csak az utolsó harmadban, a hegyről való leereszkedést bemutató részben jut lélegzethez és végzetszerű lesz. Ekkor közeledik az a tragédia, amely megbélyegezte a hegylakók királyának életét. Csak itt kap mélyebb dimenziót, személyességet és erős atmoszférát, amihez Santaolalla zenéje is nagyban hozzájárul. (2011.04.04)

The fact that Nanga Parbat would not be an easy mountain to climb was clear to me already as I waited and stared at the commercials. Otherwise, they wouldn’t have made this story of two brothers climbing it. Still, when I watched the film, I couldn’t believe how difficult and demanding it must have been. The creators did a great job here, as did the actors. The shots of the Himalayas were also absolutely fantastic, and if it weren’t for the unnecessary rawness at the expense of emotions, I would have given it five stars. As it is, the movie looks like something made by Werner Herzog. Brutally evocative, calculating and cruel. (2015.02.17)