POMO

Egy nagyon sötét dráma, amit egy valós esemény ihletett, amelyről jobb nem tudni előre semmit. Mert még akkor is váratlan csapások érik a főhősnőt, Karoline-t, amikor a legrosszabbul van. A lenyűgöző látványvilágból érezni a korszak mocskát és kétségbeesését, időnként egészen az expresszionista kompozíciókig izgalmas, amelyek jelentését szimbolikusan kiegészíti a Karoline háborúban szörnyen megsebesült férje. Rengeteg olyan részlet, amely elgondolkodtat, hogyan és milyen kényelmetlenségben éltek az emberek nem is olyan régen (száz évvel ezelőtt). A filmben vezet a főszerepet alakító Vic Carmen Sonne zseniális csendes alakítása, amit később a veterán Trine Dyrholm kisebb térben, de ugyanolyan intenzíven háttérbe szorítja (szó szerint). A színész mimikája itt elsődleges. A női nézők még erőteljesebben élik meg a történet anyai pillanatait, a teremben pedig sok volt a sziszegés és a szemek eltakarása. [Cannes FF]

Lanthimos látványos eltávolodása a közelmúltbeli mainstream filmjeitől. Tudja, hogy tőle bármit elfogyasztunk. P.T. Anderson fülledt társalgási darabjaira vagy korai görög munkáira emlékeztető dekadens fejtörő, de hollywoodi sztárokkal és amerikai környezetben. Témájában és karaktereiben a legjobban kidolgozott első történet az első másodpercektől kezdve mesterien megragad. A második bizonytalanná tesz, a harmadik pedig az előző kettővel összefüggésben kerekasztal-beszélgetésre ad okot. A titokzatos, megmagyarázhatatlan R.M.F. mellékszereplő, aki körül a történetek forognak, valószínűleg magának a rendezőnek (akit görög barátja, Yorgos Stefanakos alakít) az alteregója, és a nagy showbizniszen át vezető útjának metaforája. Tréfás, bizarr, felkavaró és merész pillanatokban nincs hiány, Lanthimos ismét kendőzetlenül feltárja a szexualitást, az ösztönösséget, a kegyetlenséget, a dominanciát és mindent, amiért szeretjük őt. Csak kisebb költségvetéssel és reális mai környezetben. [Cannes FF]

Futurisztikus New Yorkban játszódó ókori dráma, a klasszikusok irodalmi idézeteivel és egzisztenciális elmélkedésekkel, melyek nem illenek a film környezetének kiviteléhez. Helyenként szexi, helyenként humoros, de a film többi része kínosan bizonytalan, szinte már giccses pszeudo-posztmodern alkotás, mivel az esztétikája keveri a stílusokat, így a szélesebb közönség számára eladhatatlan. Tömegjelenetek rengeteg statisztával, ókori római motívumokkal díszített jelmezek és olyan digitális jelenetek, mintha a nyugdíjasotthonok számára készült tévés fantasy-ból származnának. Indokolatlan, időt megállító kidolgozatlan motívumok és sok más felvázolt gondolat, amelyek nem vezetnek sehova. Lehetséges egyáltalán, hogy Coppola ezt tekinti a nagy fináléjának, egy olyan alkotásnak, amibe mindent beleadott? Ahogyan A Keresztapa I. című filmben egy hosszú esküvői jelenettel indította be a karrierjét, úgy a Megalopolis elitje borzalmasan teátrális rendezvényével temeti el a Caligula című óriási bukáshoz hasonlóan. De Nathalie Emmanuel gyönyörű, Aubrey Plaza veszélyesen csábító, Shia LaBeouf pedig a legjobb. [Cannes FF]