István Avar

Élete Heves megye egyik aprócska bányászfalujában, Egercsehiben kezdődött 1931. március 20-án. Gyerekként szívesen mondott verset, produkálta magát alkalmi közönsége előtt. Tizennégy éves korában bányászinasként már családfenntartó volt, hadifogságba esett apja helyébe lépve. Eleinte a papi hivatás vonzotta, majd inkább a helyi amatőr színjátszó körben élt a szószék-színpad jelentette lehetőséggel. Halottnak hitt apja 1948-ban hazatért a fogságból, ő pedig színjátszó köri társainak biztatására Pesten sikeresen felvételizett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Első, kötelező vidéki szerződése a pécsi társulathoz kötötte. Pályakezdése ragyogó volt, mindenben megmártózhatott, legyen az operett, zenés vígjáték vagy tragédia, drámai hőszerep.

Sikeres pályája és látszólagos nyugalma mögött rejlő belső feszültséget csak egy-egy elejtett megjegyzése, illetve az évtizedek során „beszerzett” gyomor és szívbetegségek, műtétek jelezték. A jó kiállású ifjú színész belső félelmeit jól mutatja, hogy bár tehetségére és teljesítményére korán fölfigyeltek, de pécsi évei alatt több fővárosi ajánlatra, köztük a Nemzeti Színház hívására is nemet mondott. Az általa is paradicsomi éveknek titulált, Pécsen eltöltött ifjúi időszakot nehezen cserélte föl a „nagyvadak” küzdőterével. Az itt töltött hat éve a sikereké és tanulásé volt, a színházi munka mellett feljárhatott Budapestre, első filmjeinek forgatására is. Nem utolsó sorban élet párját is itt találta meg. Gyapay Yvette színésznővel kötött öt évtizedes házasságából egy fia született.

A Nemzeti Színházban még gyakorlatos színészként testközelből ismerhette meg a korszak általa is tisztelt nagy színészegyéniségeit. Megtapasztalta a belső viszonyokat, feszültségeket, nem volt kedve újoncként fejest ugrani ebbe a mély vízbe, de nem hagyhatta veszni a szerencséjét és a tehetségét. 1960-ban a Madách Színház meghívását fogadta el. Hűséges típusnak bizonyult: pályája delét, mintegy két évtizedet – 1966 és 1985 között – a Nemzeti Színház vezető művészeként töltötte, hogy a nyugdíjazásáig tartó „parkolóéveit” 1985-től ismét a Madách Színházban játssza le.

Pályafutása során a drámairodalom legnagyobb szerepeit játszhatta el. Lear király összetett jellemét pátoszmentes egyszerűséggel közvetítette, akárcsak Tiborc megfellebbezhetetlen igazságát. Iróniája, megnyerő cinizmusa is elegáns, lefegyverző volt. Igazi színészóriások társaságában hatalmas közönség- és szakmai sikerű előadások részese lehetett. Emlékezetes volt mint Ruy Blas a "A királyasszony lovagjában", Stanley "A vágy villamosában" vagy Postamester Gogol: "A revizor" című darabjában. Volt Bolingbroke Shakespeare: "II. Richárdjában!, míg G.B. Shaw: "A szonettek fekete hölgyében" magát Shakespeare-t alakította. Sütő András: "Egy lócsiszár virágvasárnapjának" Luther szerepében, és Edmond Rostand: "A sasfiók" című drámájának Ferenc császáraként is feltűnt.

Márai Sándor klasszikusa, A gyertyák csonkig égnek színpadi Henrikje mellett számos magyar film és tévéjáték őrzi emlékét: Vasvirág, Két emelet boldogság, A fekete város, Égi bárány, Álmatlan évek. A hetvenes években gyűjtést kezdeményezett az új Nemzeti Színház felépítésére. Művészi munkáját kétszer Jászai Mari-díjjal, majd Kossuth-díjjal ismerték el. A kiváló művész címet 1980-ban nyerte el, 2001-ben, Sinkovits Imre halála után az első volt, akit kollégái választottak a nemzet színészévé. Hosszú betegség után, 2014-ben 84 esztendős korában ment el.

MTVA